Szervusz, kedves Blog-Vándor!
Talán emlékszel még, mennyi olvasós maratont és kihívást találtam különböző platformokon az elmúlt hónapokban. Nosza, épp ideje összegeznem is a velük kapcsolatos élményeimet -- kezdve a május 5-12. között megrendezésre került Scallywagathonnal, melynek szabályait EBBEN a bejegyzésben részleteztem, és szerencsére sikerült mind a 4 tervezett olvasmányt időben befejeznem.
Feladat-térkép, melyről egyéni útvonalat tervezhettünk.
ALESSANDRO BARICCO: HÁROMSZOR HAJNALBAN
(4. Rövidebb 200 oldalnál)
Helikon, Budapest, 2013.
98 oldal, fordította Gács Éva.
Fülszöveg:
Három történet, három epizód egy szálloda halljában. Meg egy kocsiban. Titkok és érzelmek, féltett gondolatok és sejtelmes vallomások – más és más köntösben.
E könyv főszereplői azzal a dilemmával szembesülnek, hogy folytassák-e tovább megszokott életüket, vagy vállalják-e az újrakezdés kockázatát.
Életük titkokat rejt, történetük egy krimi izgalmasságát kínálja.
És mire a hajnal reggelbe fordul, valamennyi titokra fény derül…
Ez volt a harmadik Baricco könyv, amit olvastam, és ahogy haladok a szerző életművével, úgy csökken a lelkesedésem a stílusával kapcsolatban. Nem értem, mi van velem. Talán túl nagy elvárásaim vannak, mert az első Baricco olvasmányom -- a Selyem c. kisregénye -- rögtön elemi erővel befészkelte magát a szívembe, és azóta is ugyanazt a hipnotikus élményt keresem mindegyik művében. Ebben majdnem meg is találtam, ahogy a Vértelenül c. kisregényben is, de mindig ott ez a "majdnem". Csupán egy leheletnyi vékony hajszálon múlik, de most is maradt bennem egyfajta hiányérzet, amit meg sem tudok fogalmazni.
Maguk a történetek önállóan is megállják helyüket, mégis különleges gonddal összeszövi őket a szereplők sorsszerű találkozása. Baricco eléri, hogy az idő felhagy lineáris haladásával, helyette mintha visszafordulna önmagába. Mintha a két főszereplő három különböző környezetben, az élettapasztalatból nyert bölcsességük különböző szakaszaiban futnának össze, de mindhárom alkalommal hozzájárulnak ahhoz, hogy a másik tovább tudjon lépni saját útján -- ezt nevezi a fülszöveg "újrakezdésnek". Ebben rejlik a kötet valódi izgalma, nem a beharangozott krimi-hangulatban, ami amúgy is inkább keretet adó eszközként, mint tényleges történetvezetési stílusként van jelen. Az első elbeszélés még megragadható lezárást is kapott, amit a másik kettőnél hiába keresnénk. Ezzel sem lett volna bajom, ha az első történet szerkezete nem ültet el bennem egy bizonyos elvárást, ami végül nem vált be.
Összességében annyit akarok mondani, hogy Baricco szeret játszani az olvasó elvárásaival, szereti szétszedni és újraformálni azt, tehát ne lepődj meg, ha olvasás közben úgy érzed magad, mint egy útszélen hagyott kutyakölyök.
---
MELANIA G. MAZZUCCO: LEAR KIRÁLY
(7. Női író műve)
Kolibri, Budapest, 2017.
104 oldal, fordította Bíró Júlia.
Fülszöveg:
„Lear király elvörösödött, aztán elsápadt, majd ismét pipacsvörös lett. Túl hosszú ideje volt már király. A sok hízelgés és hazugság elhomályosították az éleslátását. Soha senki nem mert neki igazat mondani.”
Alessandro Baricco Meséld újra!-sorozata újraértelmezi a klasszikusokat, amelyeket neves kortárs írók mesélnek kamaszoknak.
Mindig félve nyúlok a sorozat köteteihez. Értek már nagyon kellemes meglepetések és rém unalmas élmények is, és ennek általában kevés köze van ahhoz, milyen jól ismerem az alapművet. Ebben az esetben Shakespeare Lear király c. darabjáról beszélünk, ami egy nagyon rossz apáról és népmese-szerű bűnhődéséről szól. Konkrétan A só c. népmesére gondolok, amit ugyanaz a kérdés és nagyon hasonló válaszok indítanak el: Ki mennyire szereti az apját? -- és ki mennyire hiteles választ ad?
Az egyik kedvenc Shakespeare darabomról lévén szó, nagy kedvvel estem neki a könyvecskének, de ahogy fogytak a lapok, úgy haragudtam egyre jobban az írónőre. Bizony, ez sajnos az unalmas perceket okozó kategória volt számomra. Sokat foglalkoztam mostanában az újramesélés művészetével, és olvasás közben egyre erősebb lett a gyanúm, hogy Mazzucco nem újramesélni, hanem lebutítani akarta ezt a súlyos tragédiát. Csakhogy az van, hogy ha egyszer szülő leszek, biztos nem a gyerekem lebutítása lesz a célom, hanem a történetek utáni igényének korának megfelelő kielégítése. Nem mindenki érti a kettő közti különbséget, és az olvasottak alapján Mazzucco sincs tisztában a dologgal.
---
NAGY ANIKÓ JOHANNA: EGY SZÓT SE SZÓLJ!
(B. Aktuális társadalmi problémával foglalkozik)
Tilos az Á Könyvek, Budapest, 2016.
144 oldal.
Fülszöveg:
A tizenöt éves Hanga életét apja halála óta a depresszió uralja. Mintha semmi sem akarna összejönni: képtelen a tanulásra koncentrálni, rengeteget hízott, ráadásul három lány az osztályából folyamatosan szekálja. Minden napja ugyanolyan egyhangúan telik, míg be nem költözik a szomszédba egy házaspár. A férfi, Balázs, szinte apjaként gondoskodik róla: segít neki a tanulásban, jókat beszélgetnek és ajándékokkal lepi meg a lányt. Hanga egyre vidámabb és magabiztosabb lesz, úgy tűnik, végre minden jóra fordul. Ám egy idő után kiderül, hogy Balázs nem az, akinek mutatja magát, a lány élete pedig rémálommá változik…
Kinek a segítségére számíthatsz, ha nem hisz neked senki? Kihez fordulj, ha már senkiben sem bízhatsz? Van egyáltalán kiút, és ha igen, merre keresd?
Először is hadd jegyezzem meg, hogy ez a fülszöveg tulajdonképpen helyettesíti a regény első száz oldalát. Mert az sajnos nem más, mint egy súlyos problémákkal küzdő kamasz felületesen összegzett mindennapjai. És ezért irdatlanul haragszom. Haragszom, mert tizenöt éves kamaszként ismertem olyan korombelieket akik súlyos problémákkal küzdöttek, magam is nyakig benne voltam a saját agyam ködös és rémisztő erdejében, és egyikünknél sem volt minden ennyire fekete-fehér. Szakszóval élve nem reprezentatív sem a karaktergárda, sem a cselekmény egyszerűsége. A regényben legjobb esetben sablonos, legrosszabban kifejezetten ostoba szereplők hoznak ostoba döntéseket. Hiába akar fontos témákat boncolgatni az írónő, ebből a sztoriból kiindulva egyértelműen fogalma sincs azokról a bizonyos témákról. Megint csak úgy érzem, hogy alábecsülték a célközönséget, mintha nem merték volna igazán feszegetni a határokat, nehogy elriasszák a pénzszóró populációt.
Förtelmesen csalódtam.
---
ROB REGER - JESSICA GRUNER:
EMILY THE STRANGE - ELVESZETT EMLÉKEK
(10. Egy nemrég vásárolt könyv)
Fumax, Budapest, 2012.
266 oldal, fordította Benes Attila.
Fülszöveg:
Emily, a különc:
13 éves. Képes toronyházakat átugrani, ha épp úgy tartja kedve. De sokkal valószínűbb, hogy inkább négy fekete macskájával szunyókál; vagy részecskegyorsítót eszkábál össze gézből, lencséből és biztosítótűből; vagy teljes hangerővel dobol/gitározik/ szaxofonozik/citerázik; vagy egy fertelmesen drasztikus csatornafreskót fest; vagy rávesz valakit, hogy kimondja: „fertelmesen drasztikus csatornafreskó” 13-szor gyorsabban… és közben gúnyosan hahotázik.
Olvasd el, ha mered!
Hála minden létező istenségnek és a Fumax kiadónak pozitívabban nem is zárhattam volna a Scallywagathont! Féltem tőle, hogy esetleg nem sikerül egy hagyományos méretű könyvet elolvasnom a maraton alatt a szemeszterzáró felmérések felhalmozódása miatt, de Emily stílusa jóformán itatta magát, mint jegeskávé egy hosszú nyári nap után. Igen, Emily stílusának fogom nevezni a két alkotó munkáját, mert a szöveg és az illusztrációk olyan tökéletes, életszagú képet adtak a különc leányzó jelleméről, amilyen ritkán jön szembe az ifjúsági irodalomban.
Ismertem már az Emily, the Strange márkát, ha nevezhetem így, és az előfeltételezéseim a karakter személyiségéről egy az egyben visszakacsintottak rám a regény lapjairól. Ráadásul olyan titokzatos, pörgős és humorosan abszurd cselekményt rittyentettek kedvenc rebellis tinim köré, amit alig tudtam letenni, vizsgák ide vagy oda. Könnyen fogyasztható ifjúsági regénnyel állunk szemben, amit nem lehet egyhamar elfelejteni. Alig várom, hogy beszerezzem a második Emily kötetet is!
Addig is köszönöm a látogatást, legyen csodás napod!
Bye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése