szennyes | okos csacsi

Szervusz, kedves Blog-Vándor!

Egy ideig tényleg elhittem, hogy sikerül megismételni a tavalyi "40 napos blogolás" bravúrt. Elnézést, hogy aztán ilyen hamar feladtam, de jó okom volt rá. Semmi kétségem afelől, hogy az óvodapedagógiában végre megtaláltam a hivatásomat, és a tanulmányaim jelenleg mindennél fontosabbak, nem is beszélve a fergeteges ösztöndíjról, amit a Német Önkormányzat biztosít.

Nem csak a blogom szenved emiatt a fellángolás miatt. A rendszeres naplóírás, amire már több helyről kaptam ösztönző löketeket, szintén megsínyli a helyzetet. Az egyetemi kurzusok & óvodai gyakorlat & magánének & kollégiumi létezés közben néha a sorozatnézéshez is túl kimerült vagyok, nemhogy az aktív pihenéshez! Pedig nagyon hiányzik, hogy lejegyezzem, mi minden foglalkoztat mostanság. Úgy érzem, sokat segítene az önismeretem és önértékelésem szempontjából, amire most nagyobb szükségem lenne, mint valaha.

Ergo... gondoltam egyet, és ki szeretném kérni a Te véleményedet. Mit szólnál hozzá, ha ismét elkezdnék személyesebb bejegyzéseket is megosztani ezen a felületen? Érdekelne, milyen agymenéseim vannak a mindennapos társas tevékenységekkel, az egyetemem működésével, a kutyusom, Luna kisasszony lelkiállapotával és egyéb finomságokkal kapcsolatban? Mert ha semmi kedved ilyesmihez, akkor a viszont látásra, Drága!

Bevezetésként még egy fun fact: 2018. január 24-e óta minden naplóbejegyzésemet úgy fogalmazom meg, mintha egy Jucus nevű barátnőmnek írnék levelet. Anne Frank adta az ötletet. Anne saját bevallása szerint hiányzott az életéből egy legjobb barátnő, akit minden titkába beavathatott volna, ezért a naplóját nevezte ki erre a posztra, és Kittynek keresztelte el. Hogy a sajátom miért pont Jucus lett, arról majd máskor mesélek.

---

Kedves Jucus!

Él a szomszédságunkban egy idős házaspár, akik névrokonaink (a családnevünk röhejesen népszerű a svábok között), de olyan közel állnak hozzánk, mintha a saját vérünk lennének. Élvezem a társaságukat, mert velük igazi unokának érezhetem magam, mint amikor még élt az anyai nagyanyám és apai nagyapám. (Anyai nagyapámat sajnos nem ismerhettem, apai nagyanyámról meg inkább ne beszéljünk, mert már a puszta említésétől is rosszullét kerülget.) A házaspár férfi tagját nevezzük Poén bácsinak, mert jelmondata szerint minden rendben, amíg megmarad a humorérzékünk, női tagja pedig legyen mondjuk Poén néni, mert idős kora ellenére minden huncutságban benne van.

Nos, Poén bácsi gyakran szeret azzal viccelődni, hogy ideje volna már megházasodnom, hisz egy ilyen csinos és okos leányka nem maradhat magára... bezzeg, ha Ő ötven évvel fiatalabb lenne, nem kéne már egyedül mászkálnom! Ejj, ejj - válaszolom erre -, nekem nem ennyire sietős. Anyuka meg rákontráz: nagyon válogatós ez a lány, nem éri be akárkivel! Ezt bóknak kéne vennem, hiszen Anyuka igényesebbnek tart az átlagnál, de a közös nevetgélés mindig hagy valami keserű mellékízt maga után; mintha az a finnyás királykisasszony lennék a népmeséből, aki sorra halálba küldi a kérőit, mert egyikük sem ér fel az elvárásaihoz. Pedig szó sincs ilyesmiről. Eleve "kérőim" sincsenek, és a napokban kiderült, hogy az elvárásaim sem teljesíthetetlenek.

Alapvetően olyan férfiakhoz vonzódom, akik nem sokkal magasabbak nálam, egyébként mindenféle testalkatú alakkal jól érzem magam, egyedül a nagyon szőkéket kerülöm. A külsőségeknél sokkal fontosabb, hogy egy ritmusra járjon az agyunk. Ezen belül is két dologra vagyok nagyon érzékeny eddigi tapasztalataim alapján: 1) hogy összhangban legyen a humorérzékünk (lehet perverz és szarkasztikus, de jóindulatú), valamint 2) hogy ne legyen pattogós típus. A második pont alatt arra gondolok, hogy ne kelljen folyton társaságba járnom és egyéb extrém sportokban részt vennem vele. Persze, magam is hamar megunom, ha álló nap a lakásban kell gubbasztanom, de a természetem megköveteli a megfelelő mennyiségű magányos órákat is, amikor kutyázok, olvasok, rajzolok, írok, kötök, filmezek vagy csak bámulok ki a fejemből zenehallgatás közben. Nem bírok olyan alakokkal együtt lenni, akiknek az udvarlás is élsport, és attól érzik magukat jó pasinak, hogy sosem maradnak ki semmiből.

Az Ödipusz- és Elektra-komplexus élet-közelibb változataként szokták mondogatni, hogy a fiúk az édesanyjuk, a lányok meg az édesapjuk kvalitásait keresik a partner-jelöltjükben. Nos, ennek gyökeresen ellentmondva észrevettem magamon, hogy akikkel a legjobban érzem magam, egytől egyig Anyuka jellemét tükrözik valamilyen formában: céltudatosak, tettre készek, határozottak, miközben számtalan démonnal kelnek és térnek nyugovóra. Irigylem Anyukát ezért a képességéért, és talán ez az irigység vezet a hasonló férfiak karjaiba is. Ugyanakkor sajnos hajlamos vagyok összekeverni ezt a tulajdonságcsomagot a nárcisztikus személyiséggel. Elsőre nehéz különbséget tennem, mert nagyon kényelmesen bele tudok süppedni az alattvaló szerepébe. Azóta így van ez, amióta az eszemet tudom, egyszer volt, hol nem volt ugyanis egy időszak korai éveimben, amikor jóformán együtt nevelkedtem egy unokatestvéremmel, aki szereplésre termett. Szó szerint értem ezt; fuvola művésznőről beszélünk, és tényleg lenyűgöző a színpadon. Csakhogy miközben Ő volt a figyelemfelhívó csecsemő, eva babában a passzív szerep rögzült, és olyan mély gyökereket vetett, mint egy parazita majomkenyérfa.

Igen, jól sejted: szeretem elemezni az emberi kapcsolatokat, és mindenre van elméletem (az más kérdés, hogy valid-e), csak arra nincs, hogyan használjam fel mindezt a gyakorlatban. Például: ha ilyen pontosan tudom, milyen társra vágyok, és véletlenül összefutok egy hús-vér emberrel, aki valószínűtlenül sok pontban hasonlít az ideálomhoz, miért a menekülés az első reakcióm?

Ne aggódj! Hazudnék, ha azt állítanám, hogy belezúgtam az Illetőbe, pusztán elméleti síkon mozgunk. De szeretem ezeket a gondolatjátékokat.

Hírből hallottam már az Illetőről az őszi szemeszterben is, de sosem futottunk össze, mert semmi köze az óvodapedagógiához. A tavaszi szemeszterben viszont egyre többször bukkantunk fel ugyanazokon a helyeken ugyanazokban az időpontokban, így 3D-s HD valójában is megfigyelhettem. Első pillantásra észrevettem rajta egyfajta nyugtalanságot, mintha az agya öt lépéssel a teste előtt járna, és épphogy a sarkában tudna maradni. De ez csak spekuláció; abból a pár beszélgetésből, amit folytattunk, csak a legszembetűnőbb jellemvonásaira derült fény: közvetlen, barátságos, nyitott, tájékozott etc. Mesélt pár anekdotát az életéből, amikből megtudtam, hogy Ő sem a földkerekség legösszeszedettebb embere, de a tanulóévei alatt egy sor olyan szokást tudott kialakítani, melyek segítségével egyrészt könnyebben el tudja végezni a Rá bízott feladatokat, másrészt elég teret hagyhat magának a spontán élvezetekre is. Aki ilyen menetrendet próbál tartani, annak bizony minden nap el kell határoznia, hogy a legtöbbet fogja kihozni magából.

El se tudom képzelni, micsoda lelkierő rejlik ebben az emberben. Milyen jó is volna szorosabb kapcsolatot kialakítani Vele, hátha eltanulok Tőle valamennyit az élet-igenlő önfegyelméből! Hehe, ugyan miért akarna pont veled megismerkedni? - susognak a majomkenyérfa levelei. - Ez a típus megengedheti magának, hogy különleges emberek közül válogasson társaságot. Hogyan jutna egyáltalán egy pillanatra is eszébe, hogy rád fecsérelje a drága idejét?

Tipikus "Sose szeretnék olyan klubhoz tartozni, amelyik engem elfogadna tagnak" rögeszmével állunk szemben, és jól tudom, mennyire káros ez a hozzáállás, de eddigi tapasztalataim sajnos mind alátámasztják a hipotézist.

A hímegyedek, akik eddig megkörnyékeztek, átlagosan nem bírták ki mellettem tovább néhány hétnél, és az udvarlás végét mind ugyanazzal magyarázták: tök jó csaj vagy, DE túl sok vagy nekem. Ez a visszatérő jellemzés mélyen elgondolkodtatott. Mikor szokott nekem "túl sok" lenni valami? Ha túl sokszor hallgatok meg egy dalt, ha túl sok csokoládét tömök magamba, ha túl sokszor kell ugyanazt elmagyaráznom valakinek - megunom. Itt van a kutya elásva: a fiúk és férfiak, akik rokonszenvesek szoktak lenni, egyszerűen nem tudnak velem mit kezdeni. Talán a kutyatermészetem riasztja el őket, hogy nagy kalandok helyett beérem a meghittséggel, vagy hogy nem töröm magammal eléggé azért, hogy lenyűgöző példány legyek. Mindegy is, a lényeg, hogy ez az egyetlen értelmes következtetés: hamar megunják a társaságomat.

A Doktornőm most figyelmeztetne, hogy ejnye-bejnye, megint általánosítások mögé bújok el, de nem pont azokat nevezik őrülteknek, akik nem ismerik fel az ismétlődő mintákat, és ugyanattól a forgatókönyvtől más eredményt várnak? Mondhatnád erre, hogy semmi gond, eva drága, akkor változtass a forgatókönyvön! Csakhogy ez azt jelentené, hogy porig kéne égetnem az alaptermészetemet, és teljesen új élőlényt faragnom magamból. Ne hidd, hogy nem próbáltam meg. Egy ideig fantasztikusan éreztem magam az új bőrömben, aztán bekövetkezett az éjszaka, amiről nem akarok beszélni... és emiatt mély kútba estem, ahonnan azóta sem tudtam kimászni. Szerencsére vannak jóakaróim, akik folyamatosan lapátolják a kútba a földet, amit az okos csacsi mintájára lerázok magamról, majd a kupac tetejére állok. De nagyon hosszú út áll még előttem, mire elérem a kút peremét.

Hát, így állunk. Folyamatban lévő projekt vagyok, és mint látod, sokat tudnék mesélni erről a folyamatról. Egyelőre ennyi jutott eszembe, majd értesítelek a továbbiakról.

Üdv:

eva