2017/01/01

mangahullám | a Popkulturális Poklon innen és túl

Szervusz, kedves Blog-Vándor!

Nevotil kihívásának hála az utóbbi napokban rengeteg molyos manga-értékelést olvastam, és meglepően sok helyen találkoztam olyan kijelentésekkel, hogy "a manga nem az én műfajom". Értem persze, hogy ez a mondás nem szó szerint értendő, mégis gondolkodóba ejtett: Magyarországon, ahol a képregényeknek nincs megalapozott hagyományuk, vajon hányan vannak tisztában azzal, milyen változatos stílusokban/műfajokban találhatunk japán (avagy egyéb) képregényeket?



Ezzel meg is született az újévi blog-fogadalom: 2017-ben ráhajtok a manga-ajánlókra. Lesz itt minden az aranyos romantikus komédiáktól a lélekroncsoló tragédiákon át a legkifinomultabban felépített horrorig. Legalábbis remélem. Ha már évtizedek óta létezik japánra fordított Petőfi verseskötet, épp ideje belepillantanunk a magyarra fordított mangákba is, ugye? De előbb...


Kezdjük az eredettörténettel.


badass art by:
SHOHEI OTOMO 
Köztudott, hogy a japánok rémisztően büszke népség. Olyannyira büszke, hogy amikor az amcsik KÉT cuki atombombát hajítottak ártatlan CIVILEKRE (tudtommal ezt hívják terrortámadásnak), és ezzel kapitulációra kényszerítették őket, a japánok igencsak badass módon reagáltak: Az USA legyőzött minket, vagyis alaposan meg kell vizsgálnunk, mi az, amiben az USA jobb nálunk, és ezeken a területeken jobbá kell válnunk az USA-nál. Nos, a japán nép nem csak rémisztően büszke, de (talán még rémisztőbben) precíz is. Hiszen még az sem kerülte el a figyelmüket, hogy az idegen katonák lépten-nyomon bújják azokat a rongyosra lapozott füzetecskéket, amik mintha különös lények hőstetteiről mesélnének, méghozzá egyszerű, de jól követhető rajzok segítségével. Hmmm... Rendben van! Ha ez hozzájárult a külföldi katonák hatékonyságához, akkor ezentúl mi leszünk a legjobb képregénygyártó ország valaha, punktum.

S lám, lám, így is lett. (Pofád lapos, Marvel!) A manga-ipar azóta is folyamatosan fejlődik, ahogy a különböző animációs sorozatok is egyre nagyobb rajongótábort gyűjtenek maguknak Magyarországon is. Még a képregény-fordítás és kiadás is halad... valamerre... mostanában leginkább egyre lejjebb, nem is lejtőn, hanem inkább a Kétségbeesés Csúszdáján egyenesen a Popkulturális Pokolba... de ez csak a személyes kis véleményem. Engem már az is boldoggá tesz, hogy sikerült befejezni a Nana kötetek publikálását, illetve a teljes Death Note sorozat is évek óta ott csücsül a polcomon, tényleg egy szavam sem lehet. De a magyar kiadásokon túl is rengeteg népszerű és kevésbé ismert kedvencem van, amikről szívesen beszélgetnék Veled, akár ezen a blogfelületen, akár molyon, akár telepatikusan is (már ha megtanítasz a telepatikus kommunikációra, ez már Rajtad múlik).

Első körben úgy gondoltam, bemásolom ide az összes értékelést, amit eddig összehordtam a molyon, aztán havonta legalább egyszer elmerülök néhány ismerős és ismeretlen képregény-világban. Ha kedved támad velem tartani ezen az újévi utazáson, kérlek, ne fogd vissza Magad! Kíváncsian várom a kéréseidet/ajánlásaidat/kritikáidat.


Magyarul is beszerezhető példányok:


TAKAHASHI TSUTOMU: ÉLNI

A történet egyszerű, jól követhető és gyorsan kifejthető. De talán épp emiatt a sebesség miatt esett nehezemre kapcsolatot kialakítani a karakterekkel, és mivel ez nem sikerült, az izgalom is elmaradt. Nagyon ígéretesen indul, a rajzok pedig végig kiválóan visszaadják a cselekmény nyugtalanító hangulatát, de ezektől eltekintve sajnos semmi sem tartotta fenn az érdeklődésemet. Ettől függetlenül nem tartom elvesztegetett időnek, ha az ember egyszer végigsuhan rajta.

Pörgős, akcióval is megfelelő mértékben ellátott mű ez, csakhogy mivel egy csipetnyi empátiát, ellenszenvet vagy rokonszenvet sem éreztem a szereplők iránt, a történet maga pedig a hely szűke miatt a potenciáljához képest túl felületesen van kidolgozva, nem hiszem, hogy valaha újra kézbe fogom venni.


KUJIRADOU MISAHO: PRINCESS AI

Úgy érzem, túl sokat vállalt magára az alkotó-brigád.
Az epikus történet nagyon lassan indul be, aztán a kis terjedelem miatt nincs más választása, mint hogy egyszerre zúdítsa az olvasókra a konfliktusok megoldását, amik így túl elhamarkodottnak tűnnek. Ha egy ember tudomást szerez egy számára ismeretlen világ megrázó történelméről, általában időbe telik, mire feldolgozza az eseményeket. A szereplők mégis úgy fogadják be a fantasy-elemeket, mintha azok természetes részét képeznék az életüknek, és emiatt jócskán veszít a világ a hitelességéből. A karakterek jelleme amúgy sem haladja meg az egy-két dimenziót, de legalább akadnak néhányan, akik képesek egy röpke jellemfejlődésre... a két LMBTQ karakter viszont csak vicces elemként szolgál, ráadásul a humoros jelenetek sokszor nagyon erőltetettek.

Az egyetlen igazán pozitív dolog (a főszereplő ötletes ruháin kívül) a trilógia végkifejlete: Keserű, mégis happy end, ahol a heves érzelmek nem akadályozzák a szereplőket a szükséges döntések meghozatalában.



Ez a kötet kifejezetten ínyenceknek készült; nem a manga formátum, hanem a japán kultúra és mentalitás szerelmeseinek. Hagyományos festmények letisztultságát tükröző grafikai megközelítés, minimális, mégis sokrétű szöveggel kombinálva. Japán körökben minden szónak súlya van, és a legnagyobb mesterek egyetlen jól elhelyezett szóval ezernyi dolgot képesek kifejezni.Nem állítom, hogy ebben a kötetben elérték ezt a mesteri szintet, de közel jártak hozzá.

Egy költemény a bosszú hasztalanságáról. Egy a hűség tragédiájáról. Egy az irigység visszaható, pusztító erejéről. Egy kerettörténet, amiből kiderül, hogy az anyatermészet nem jósol, hanem szimbiózisban él velünk, ugyanúgy rezonál a cselekedeteinkre, ahogy mi próbálunk alkalmazkodni az időjáráshoz. Íme egy kötetnyi költemény arról, hogy a legnemesebb szándék is végzetes tettekhez vezethet, és hogy minden kártékony döntés ellenére van esélyünk a megváltásra, ha elég figyelmet szentelünk mind magunknak, mind az elénk táruló ösvénynek, és kellő tisztelettel fordulunk a természet összes gyermekéhez, halandókhoz és szellemekhez.

Ezeknek a történeteknek igazán jót tesz a fekete-fehér kontraszt. A táj végtelenné, a hóvihar áthatolhatatlanná, a bőr pedig földöntúlian sápadttá válik. Minden egyes panel egy shamisen húrjaként pendült a fejemben. Ha nem ezt a hangzásvilágot keresed, kerüld ezt a kötetet.
(Nem hiába mondom, hogy ínyenceknek készült. Magam is meglepődtem, mennyire átrázott. Talán csak pont jókor olvastam.)




ISHIYAMA KEI: GRIMM MESÉK

A Grimm testvérek által összegyűjtött népmeséket már ezer meg egymillióféleképpen feldolgozták, ami nem is csoda, hisz remek alapanyagot szolgáltatnak mind tragédia, mind komédia, vagy akár egy szaftos horrorsztori megalkotásához is.

Ishiyama Kei komoly dilemmák elé helyezi a gyerekkorunkból jól ismert szereplőket. A Piroska és a Farkas-ról például eszünkbe juthat a különböző etnikumú személyek közti kapcsolat kérdése, a Jancsi és Juliska pedig arra figyelmeztet, hogy egy gyermek felfogása és értékrendszere merőben különbözik az idősebbekétől, és így Juliska minden helyzetet teljesen másként él meg, mint a kissé tapasztaltabb Jancsi... nos, az ilyen kérdéseket akkor lehet igazán jól tálalni, ha az ember humorosan adja elő a történeteit, hiszen ezáltal sokkal gazdagabbá és emlékezetesebbé teszi az olvasói élményt. Ishiyama Kei ezt nagyon jól tudhatja, hiszen minden alkalmat megragad, hogy vicces helyzetekkel fűszerezze a meséit. Ehhez nagyrészt az is hozzájárul, hogy minden karakternek jól megkülönböztethető személyisége van, így egyéni hibái is, aminek hála nem csak szituációs, de jellemből fakadó poénokat is kapunk bőven. Ugyanakkor a komolyabb döntéseknek és küzdelmeknek is megadja a kellő tiszteletet, és ez az igyekezet csak a lapszám korlátoltsága miatt csetlik-botlik néha (*kucc kucc* A tizenkét vadász *kucc kucc*)




Külön említésre méltó, hogyan ábrázolja Ishiyama Kei a női karaktereit. Míg a legtöbb eredeti népmesében a királylányok szerepe arra korlátozódik, hogy szépen megülnek a gyönyörűséges popsijukon, és szelíden várják, hogy felbukkanjon egy rangos hímegyed, aki majd megmenti őket szorult helyzetükből, Ishiyama Kei feldolgozásaiban a nők aktívan hozzájárulnak a problémák megoldásához.

Részben ezt a célt szolgálja a nemek felcserélése is. Ahogy az első kötet Raponc-ában is a falusi lány kutatja fel az elveszett szőke királyfit, úgy a második kötetben is a békává vált királykisasszony kel útra, hogy megfelelő kérőt találjon magának. Nem is beszélve arról, hogy ebben a kötetben Hófehérke MAGA DÖNTI EL, hogy a királyfi mellé szegül-e vagy sem. A királyfi meg nem smárol le egyből mindenféle random csinos hullát, hanem eleve azért keresi az erdő mélyén nyugvó szépséget, hogy eljuttassa a szolgálatában álló varázslókhoz, hátha tudnak rajta segíteni. EZT nevezik progresszív (vagy simán józan) hozzáállásnak.

A rajzstílus nem csak aranyos, de Ishiyama Keinek sikerült minden panelből kihoznia a legtöbbet. Ez főként akkor figyelhető meg, amikor az idő múlására utal: Pontosan olyan pillanatokat ragad meg, amik némileg hozzáadnak a történetvezetéshez, illetve kissé árnyaltabb jellemvonásokat kölcsönöznek a szereplőknek.

Másrészt akciódús jelenetekből sincs hiány; a harcok koreográfiája jól követhető, a mozgásnak szép íve, a csapásoknak érezhető súlya van, valamint a feszültségfokozás sem hiányzik, így összességében jól ütemezett cselekményvezetést kapunk. Ráadásul Ishiyama Kei még olyan apró "figyelmességeket" is elrejtett a szép gonddal megszerkesztett oldalakon, amik az aktuálistól eltérő Grimm mesékre utalnak, és így külön szöveges említés nélkül a tudtunkra tudja adni, hogy ezek az események bizony mind ugyanabban az "univerzumban" zajlanak.




A képregényektől idegen szemeket hamar elfáraszthatja az oldalak sűrűsége, ha viszont kedveled ezt a bájosan részletgazdag stílust, melegen ajánlom, hogy legalább pillants bele, ha a fülszöveg vagy a címkék kicsit is felkeltették az érdeklődésedet.


Amik kissé nagyobb postaköltséggel járnak:


YUKI KAORI: LUDWIG KAKUMEI

Apropos Grimm mesék... Yuki Kaori is ügyesen használja fel a metaforák és misztikus légkör nyújtotta lehetőségeket, izgalmasan gyúrja egybe a különböző történetszálakat, és számos felejthetetlen karaktert alkot a népmesék alapanyagából. A négy kötetes sorozat szereplői egytől egyig tele vannak jó és rossz tulajdonságokkal, és bár kifejlett jellemvonásokkal rendelkeznek, mind képesek fejlődni és tanulni a hibáikból.

A főszereplő, Lui királyfi például hatványozottan perverz, gyakran szexistának és beképzeltnek mutatkozó alak, ugyanakkor minél mélyebben merülünk el a történetében, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy minden tettének és kijelentésének megalapozott, érthető oka van. Analitikus gondolkodása és kiváló emberismerete révén könnyedén átlátja az események közti összefüggéseket, így (majdnem) minden fejezet egy-egy kisebb krimiként/thrillerként is megállja a helyét.

Yuki Kaori a többi szereplő jellemének, háttértörténetének és kapcsolatrendszerének szemléltetésére is sok időt szentel, továbbá sikeresen vegyíti a régi korok és a mai világ problémás kérdéseit (illetve öltözködési stílusait), így egy különcöktől hemzsegő, igényesen kidolgozott világot tár elénk, tele groteszk humorral, hátborzongató kalandokkal és szívszorító tragédiákkal - vagyis vérbeli Grimm-életérzéssel.




YUKI KAORI: KAINE

Förtelmesen nagyot csalódtam ebben a képregényben, Lui királyfi kalandjai után sokkal többet vártam volna Yuki Kaoritól...

Okay, szóval a kötetben összesen négy történet található. A címadó Kaine-el kezdjük, ami egy két részre bontott thriller. Főszereplőnk egy amnéziás szépfiú, akit látszólag mindenki meg akar gyilkolni. A történet során több megrázó titokra derül fény, mind a privát életével, mind azzal a zenei céggel kapcsolatban, amelyik leszerződtette Kaine bandáját. Ebben a két fejezetben szépen megjelennek Yuki Kaori morbid hajlamai, a sztorit kellemes életveszély-érzés lengi körül. De aztán áttérünk a többi, rövidebb történetre, és ahogy haladnak az oldalak, úgy romlik mind a rajzok, mind a cselekmény- és karakterkidolgozás minősége.

A mélypontot számomra rögtön a második történet jelentette. Nagyon fantáziátlanul kezdődik: Adott egy fiatal lány, aki egyszemélyes utazást nyer Los Angelesbe, és egy nagyon gazdag család rezidenciáján szállhat meg. Minden ragyogóan alakul, amíg éjszaka fel nem tűnik egy rejtélyes jelenség a lány szobájában... Nosza, gondolta a naiv eva, ez már sokkal ígéretesebbé teszi a koncepciót! De sajnos az egész egy kiszámítható, összecsapott családi drámába torkollik, ami ráadásul túlcsordul olyan humorosnak szánt jelenetektől, amik legalább annyira erőltetettek, mint az egész történet kiindulópontja.

Az utolsó két sztori ugyanazon rockbanda tagjairól szól, mégis két teljesen különálló történet. Az egyik azt mutatja be, hogyan akaszkodik egy rajongó a gitáros/dalszerzőre, a másikban pedig az énekes/szövegíró egy science fiction erejéig kis kitérőt tesz a filmiparba, ahol megismerkedik egy furcsán ambivalens természetű kisasszonnyal. Néha az a benyomásom támadt, hogy Yuki Kaori itt már nem is próbálkozott eredetit alkotni. A short storyk pusztán ujjgyakorlatok, sablonos helyzetpoénokkal átszőtt romantikus komédiák. Pedig az itt használt karakterek egy önálló kötetben, ahol nagyobb gonddal kidolgozott történetet kaptak volna, igenis szerethető, emlékezetes brigáddá válhattak volna.

Vagyis ez tipikusan olyan kötet, ami azért jöhetett létre, hogy a bevételből ki lehessen fizetni a villanyszámlát. Legfeljebb a legelhivatottabb Yuki Kaori rajongóknak tudom ajánlani, mindenki másnak felejtős. Vérzik a szívem, de ez van.


ITOU JUNJI: FRAGMENTS OF HORROR

Talán nincs jogom már az első találkozásunk után arról áradozni, milyen kimagasló Itou Junji írói és rajzstílusa, mégis muszáj megtennem, mert bár már egy hete olvastam ezt a horrorgyűjteményt, groteszk figurái még mindig itt lebegnek a szemem előtt.

Hogy lehet az, hogy egy ilyen realisztikus stílussal operáló alkotó ilyen változatos kinézetű és motivációjú szörnyeket tud megalkotni? Merthogy itt bizony Itou-san saját teremtményei vonulnak fel, így az olvasónak nincs előzetes (popkulturális) ismerete arról, hogyan lehetne megelőzni a veszélyt és az elkerülhetetlen tragédiát. Ráadásul ezek a teremtmények a leghétköznapibb szituációkban bukkannak fel, és néhány esetben nem is érthetjük igazán, hogy mik a szándékaik. Márpedig az ember agyának fontos, hogy racionalizálni tudja az idegen jelenségeket, másként nem tud védekezni ellenük - mentális szinten sem.

Itou-san teljesen védtelenül hagy minket ebben a fenséges rémálom-karneválban. Épphogy annyi lezárást kapunk, ami ahhoz kell, hogy kerek egésznek hasson az aktuális történet, sem többet, sem kevesebbet. Örülhetünk, ha elejt egy-két morzsányi utalást az ok-okozati összefüggésekre, de magyarázatot sosem ad arra, milyen úton-módon működik egy természetfeletti jelenség - vagyis hála a jó égnek nem untat körmönfont, felesleges eredettörténetekkel. Az információ hiánya adja a kellő feszültséget, amivel mintha egy cérnaszálon ugrándozva is játszi könnyedséggel zsonglőrködne. Olyan elegánsan vonz be az éjsötét borzalmakba, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

Persze, igaza is van. A félelemnél nincs természetesebb dolog.


Csodálatosan kafkaesque élményben részesített ez a kötet, szóval ja.
Nem most láttuk egymást utoljára.


YAZAWA AI: KAGEN NO TSUKI

Hogyan göngyölítsünk fel egy rejtélyt, aminek a megoldását már az első két fejezetben felvázoltuk a közönségnek? Nos, legjobb, ha úgy állunk hozzá, ahogy Yazawa-san: Toldjuk meg a történetet egy maroknyi szerethető karakterrel, szőjünk a felszín alá plusz egy misztikus csavart, és béleljük ki az egészet egy adag hiteles lélektannal.

Nem kenyerem az ilyesfajta szerelmi történet, ez a végzetes bűbáj, ami oly' heves érzelmeket vált ki két emberből, hogy teljesen elködösíti az agyukat. De Yazawa-san még ezt az alaphelyzetet is el tudta fogadtatni velem. Nem kellett hozzá más, csak egyetlen kijózanító gondolat a női fél részéről:




Yazawa-san tisztában van vele, hogy a szerelem sokkal komplexebb élmény annál, semhogy megoldást nyújtana a világ összes gondjára. Ezért képes ennyire hitelesen írni róla akkor is, ha épp túlvilági entitások érzéseiről van szó.

Ez az életszagú jellemábrázolás Yazawa-san teljes életművére jellemző. Ami igazán különlegessé teszi ezt a trilógiát, az nem is a misztikus történetszál, hanem a cselekmény valódi protagonistái: A gyerekek. Végre nem fiatal felnőttek kerülnek középpontba, hanem olyan gyerkőcök, akiket csak egy lépés választ el a kamaszkortól. Már sejtik a felnőttek értékrendjét, már van fogalmuk róla, miért fontosak az első látásra irracionálisnak tűnő vágyak, de még a maguk ártatlan felfogásával közelítik meg a problémákat, így segítik elő a cselekmény haladását. Ráadásul négy teljesen különböző személyiségű gyermekről van szó, akik tökéletesen kiegészítik egymást, mindegyikőjüknek lényeges szerep jut, és a trilógia során bekövetkező jellemfejlődésük teljesen összhangban van az alapvető temperamentumukkal. Egyikőjükből sem törnek elő olyan szavak, amik nem illenek egy gyermek gondolatvilágához, néha mégis pont ez a gyermeki felfogás az, ami bölcsebbé teszi őket bármelyik
felnőttnél.

Yazawa-san rajongóinak ez a három kötet is kötelező, ez egyértelmű. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy aki még sosem olvasta Yazawa-san műveit, nyugodtan kezdje ezzel, kóstolóként. Ha ez a trilógia nem érint meg, akad a Yazawa-univerzumban földhözragadtabb történet is bőven, a hangulat viszont ugyanaz: Igényes lélekrajzok, amiket elsősorban nem a szavak, hanem a tettek mesélnek el.



Ezek lennének hát az eddigi manga-értékeléseim. A jövőben igyekezni fogok minél több újdonságot kipróbálni és megosztani Veled. Egyelőre annyit mondhatok, hogy már van három teljesen más kategóriába tartozó jelöltem, amikről feltétlenül írok majd január során. Addig is, ha Te is szeretsz ázsiai képregényeket lapozgatni, ne felejts el jelentkezni Nevotil 2017-es kihívására sem - és köszönöm, hogy ismét meglátogattál, szeretettel várlak a csevegőbe is.

Bye-bye.

...

Ja, tényleg: BÚÉK! - avagy, ahogy idehaza mondjuk: Ma jön a bú, holnap az ék (mármint a szerszám). Éljen a morbid humorérzék.



8 megjegyzés:

  1. Ezt nagyon jó volt olvasni, klassz kezdeményezés! Remélem a Nanáról is hozol majd értékelést. Yazawa sensei mangáját pedig felvettem a várólistámra. Rejtély, hogy miért csak a Nanát olvastam eddig tőle! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy benéztél! :)
      Igen igen, a Nana is tervben van, de azt a bejegyzést egy(-két) bizonyos karakter születésnapjára tartogatom ;)

      Törlés
  2. Yuki Kaori-sensei manga rajongásom kezdete óta az egyik hatalmas kedvencem. Jó kis mangákat választottál tőle. Amúgy ha még nem olvastad, ajánlom az Angel Sanctuary és a Hakushaku Cain (Earl Cain, Godchild) c. mangáit is.

    Yazawa Ai-tól a Nanát ismerem, a Kagen no Tsuki is listán van, mióta láttam a mangából készült élőszereplős filmet. Ami szerintem kifejezetten remek lett.

    Takahashi Tsutomu "Alive" c. egykötetese meg már szinte alapműnek számít. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Fú, az Alive-ot NAGYON akartam szeretni, mert tényleg megvitatásra érdemes témákat vet fel, de valahogy inkább tűnt brutális tanmesének, mint valódi történetnek. Bár meglehet, hogy pont ez volt a cél, ki tudja :D

      A Godchild már nagyon régóta várólistás, csak hát eddig utamba állt a lustaság :D igyekszem azt is beépíteni az idei olvasmányaimba ^_^

      Törlés
  3. Boldog éket Eva :) Ha agyilag a topon leszek, majd elolvasom a-z-ig ezt, most csak becsekkoltam. És a Pofád lapos, Marvelig jutottam, de ez 10/10-es kommentár. ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Neked is sok boldogságot (plusz egy BA diplomát) 2017-re! ;)
      Amúgy szerintem a többi mangás bejegyzésem rövidebb lesz :D Remélem, találsz majd valamit, ami Téged is érdekel, és akkor már hármasban örülhetünk a japánok agymenéseinek Bonnieval :P

      Törlés
    2. Ó, köszönöm, ez a leghasznosabb kívánság. :))
      Aki ilyen ügyesen bánik a szavakkal, az nyugodtan megengedhet magának hosszú manga-bejegyzéseket is. ;)

      Egyébként pedig: CLAMP: SHIRAHIME-SYO ez nagyon!!!
      És azért ez is felkeltette az érdeklődésem:
      YAZAWA AI: KAGEN NO TSUKI.

      Törlés
    3. (Igen, most már elolvastam :D)

      Törlés