motiváló gondolatok #19 | az eltűnt ősz nyomában pt. 1

Szervusz, kedves Blog-Vándor!

Emlékszel még erre a kihívásra?
Ja. Jjjjjaaaaaaaa(j).
Oh boy... egye fene, hasítsunk bele.

Szeptember 1., csütörtök: új Brows Held High videó, méghozzá arról a filmről, aminek hála megismertem Kurosawa munkásságát.

Szeptember 2., péntek (idézet a faszbuk idővonalamról a tárgyfelvétellel kapcsolatban):

"két évet kellett várnom rá, és A SPANYOL KEZDŐ KURZUS VÉGRE NEM ÜTKÖZIK EGY TÁRGYAMMAL SEM FUCK YEAH!! nyugodt lélekkel megyek vissza aludni."

Szeptember 3., szombat: nagykozári Septemberfest Anyukával, a Szomszéd Névrokon Házaspárral, sok sörrel, tánccal, muzsikával, zsírosabbnál zsírosabb kajákkal - és egy nagyon creepy kislány Joker babával...

Közben az is kiderült, hogy a színpad közepén díszelgő terítőt

Stanci néni (apai nagyapám testvére) készítette.

Szeptember 4., vasárnap: a Szomszéd Névrokon Házaspár Németországban élő fiának az élettársnője (egyszerűbben nem tudtam megfogalmazni, sorry) megajándékozott egy csomag mézeskalács ízű teasüteménnyel (illusztrációt ebben a bejegyzésben találsz).

Szeptember 5., hétfő: az idei tanévben először Szőlőfürttel látogattam el a Blockba.

Szeptember 6., kedd: Anyukával meghallgattuk az egyik volt osztálytársam csellókoncertjét, amit a régi gimnáziumunkban rendezett, ráadásul az akkori kedvenc tanárommal (rajz, média és vizuális kultúra tanár) is elbeszélgettünk egy kicsit.

Szeptember 7., szerda: mivel már első héten pótvizsga zh-t írtunk Lovely néni kurzusából, kölcsönkértem Mosolylány jegyzeteit, és amellett, hogy a kidolgozott tételei megmentették az életemet, még a fénymásolóba is elkísért.

Szeptember 8., csütörtök: leültem kicsit szusszanni egyet az egyetem mögötti kertbe, és vagy tíz percen keresztül figyeltem két hiperaktív mókus kergetőzését. Naggggyon édesek voltak.

Szeptember 9., péntek: miután letudtam a hajnali pótvizsga zh-t, pécsi Nővérkémmel elballagtunk a kedvenc ruhaboltjába, hogy vegyen magának egy strapabíró hátizsákot a nagy utazásunkra - ugyanis délután elindultunk MADRIDBA (és ezzel az első repülést is kihúzhattam a teendőim listájáról)!!

A hotelbe érve először is megünnepeltük, hogy

1. nem zuhant le a gép,

2. nem tévedtünk el a kusza metróhálózatban,

3. a hotel bárja egész éjjel nyitva tart.

Szeptember 10., szombat: az egész napot az állatkertben töltöttük. Volt itt minden, ami kell: lusta pandák, pajkoskodó patások, árnyékban bujkáló tigrisek, mindenféle tengeri herkentyű, patyolatfehér kisvasút... leginkább mégis a madárshow tetszett, mert attól igazán nem vártam sokat, és épp ezért fokozott erővel esett le az állam a csodálattól.

Úgy nézett ki a dolog, hogy az idomárok a közönség sorai közt ácsorogtak a hatalmas ragadozó szárnyasokkal, és az egyik pont mellettünk bukkant fel a semmiből. Miután a bemondó (spanyolul) elcsivitelte a tudnivalókat a hapsi karján gubbasztó szirti sasról, felhangzott az ugrást jelző epikus zene, a fenséges madár hirtelen elrugaszkodott, és szép ívű suhanása közben pont az orrom előtt csapott egyet a szárnyaival, annyira közel, hogy a tollai végigsúrolták az arcomat. Nem durván, épphogy hozzám ért, de mégis... még szerencse, hogy akkor pont pihentettem Tybalt nevű kamerámat, mert ha feltartottam volna, biztos kiveri a kezemből.

Részben azért volt ez olyan megható jelenet a számomra, mert a kedvenc latin közmondásom így hangzik: A sas nem vadászik legyekre - amit én úgy értelmeznék, hogy "sose add alább annál, mint amennyit érsz."

Szeptember 11., vasárnap: egy teljes napot szenteltünk annak, hogy körbesétáljuk az egész belvárost, miközben a Nővérkém mindenféle anekdotákat mesélt a korábbi madridi élményeiről meg a spanyolokról általában. A legjobban annak örültem, hogy eljutottunk a Buen Retiro Parkba, ugyanis ott található a Fuente del Ángel Caído, vagyis "a bukott angyal kútja" - és SZELFIZTEM LUCIFERREL, FUCK YEAH! ... igaz, hogy a kompozíció szörnyű lett, mert Nővérkém épp telefonált, szóval nem ért rá lefényképezni, én meg nem láttam a napfénytől, de mindegy, legközelebb művészibb lesz, becsszó.

Szeptember 12., hétfő: Nővérkém ettől a naptól kezdve munkakonferenciákon tevékenykedett, vagyis végre végre VÉGRE egymagamban csatangolhattam fel-alá a városban, a saját ízlésem és tempóm szerint. Szép helyekre jutottam el, parkokba, múzeumokba, satöbbi, de az egész napban az volt a legjobb, amikor megálltam egy szélesebb utcában, és elmerültem az útikönyvem térképében, hogy megtaláljak egy keskenyebb utcát, aztán hirtelen egy kb. velem egymagas, lezseren elegáns fiatalember megkocogtatta a vállamat, és elmagyarázta, hogy a közelben van egy turista-információs szolgáltatás. Hálás voltam a közvetlenségéért és kedvességéért, ráadásul jópofa kultúrsokkot is okozott, ugyanis egy nagyvállalat épületéből slattyogott elő cigarettázni, és épp telefonált valakivel, miközben útba igazított. Multitasking level "BEHALOK TŐLED olyan édes vagy, Hombre".

Szeptember 13., kedd: az utolsó madridi délelőttömet arra használtam, hogy meglátogassam Goya nyughelyét, ami a Real Ermita de san Antonio de la Florida-ban található. Ez a spontán ötlet a spanyolországi kiruccanásom tökéletes lezárásának bizonyult. Rég éreztem olyan átható nyugalmat, mint abban a hűvös kis kápolnában, Goya égbe nyúló freskói alatt, amiket a terem négy pontján álló tükrök hoztak közelebb a betévedő vendégekhez. Az elmúlt hét szakadatlan nyüzsgése után végre csak csend és az ismerős, régi történetek szellemei vettek körül. Legszívesebben hosszú ideig elücsörögtem volna a kupola alatt, és hagytam volna, hogy a gondolataim a megfoghatatlan lényegig csupaszodjanak... a pillanat egyetlen szépséghibája a biztonságiőr asszonyka morcos képe volt. Lényeg a lényeg: ide is érdemes lesz ellátogatni még néhányszor.

Szeptember 14., szerda: hajnali hat és hét között, legalább harminchat órányi ébrenlét után újra Pécsen találtam magam, és mielőtt ágyba zuhantam volna, Anyukával gyorsan elvittük Pacsi unokaöcsémet az iskolájába. Jó érzés volt, hogy automatikusan megfogta a kezemet, amikor átbaktattunk az úton a parkolótól az iskola udvaráig. Néha, amikor rám bízzák, hagyom, hogy egyedül játsszon, pedig jól tudom, mennyire örülne neki, ha együtt csinálnánk valamit - mégis így megbízik bennem. Persze, Ő maga nem is sejtheti, mennyit jelent az, hogy rám bízza a kicsi életét az idegesen kapkodó, kiszámíthatatlan vezetési stílussal közlekedő szülőkkel árasztott úttesten. Majd rájön, ha Neki lesznek kölykei.

Okay, ennél giccsesebben nem tudnám lezárni ezt a bejegyzést, szóval itt most megállok, főzök egy kávét, aztán visszatérek a cafatosra lapozott élettankönyvhöz. Köszönöm, hogy ismét meglátogattál, szeretettel várlak a csevegőbe is.

Bye-bye, folyt. köv. hamarosan.