17/40 | Influential Women book tag

Szervusz, kedves Blog-Vándor!

Sokáig tartott megírni ezt a bejegyzést, mert sok kutatómunkát végeztem hozzá. Egy különleges book tagről van szó, ami nem egy konkrét kérdéssoron alapul, hanem intenzív önreflexiót és hosszas agyalást igényel.
Íme a szabályok:

1. Sorold fel azt a 10 híres hölgyet, akik a legnagyobb hatással voltak a saját életedre. Lehet történelmi személy, politikus, sportoló, feltaláló, kutató, művész, ingyenélő celeb, amit csak akarsz. A lényeg, hogy ne pusztán a nagyvilágban elért tettei miatt emeld ki, hanem mert személyesen Rád nagy hatással volt az élete és munkássága.
2. Párosíts a 10 híres hölgyhöz 10 fiktív karaktert, akikre szerinted a legjobban hasonlítanak. Nem muszáj egy az egyben megegyeznie az életüknek, elég, ha a fő jellemvonásaikban találsz hasonlóságot.
3. Jelöld meg, kitől kaptad és kinek adod tovább a feladatot!

Ezt a taget is youtube-on találtam (hol máshol?), amikor női karakterekkel foglalkozó kihívásokat kerestem. Az influential women book taget StrangerinBooks hozta létre, az eredeti videót ITT tekintheted meg. Most pedig következzen az a 10 nő, akik -- Anyukán és a Nővérkéimen kívül -- mindig motiváló erőként vagy épp intő példaként hatnak a gondolkodásomra.

#1 Judy és Anna

Mint oly sokan, magam is az Óz, a nagy varázsló c. filmben ismertem meg Judyt, ahol Dorothy Gale szerepében koptatta a sárga köves utat. Mivel sokáig magányos gyerek voltam, igazi barátok nélkül -- DE egy hűséges kutyával --, azonnal rezonált velem Dorothy vágya: én is találni akartam egy helyet, ahová tartozhatok, és néha én is úgy éreztem, hogy egészen a szivárványon túlra kéne utaznom, hogy "hazaérjek". Ez a hazavágyás máig foglalkoztat. Ilyenkor mindig eszembe jut Dorothy története, és megnyugtató hála tölt el mindazért, amit kaptam az élettől.

Judy Garland (1922-1969., szül. Francis Ethel Gumm) üde kislányként került a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió karmaiba, és megtört asszonyként távozott onnan. Nem elég, hogy gyerekkorától kezdve hatalmas nyomás alatt állt, ráadásul fogyasztó pirulákat -- és kit tudja, még mit! -- kényszerítettek rá, ami végül súlyos drogfüggést okozott. Korán rá kellett jönnie arra is, hogy nem minden férfi megbízható, s miután összetörték a szívét, egyik erős karból a másikba menekült. Egy sziporkázó tehetségből Hollywood szeszélyes, bizonytalan, az önzőség és önkritika között imbolygó emberi roncsot faragott. Mintapéldája annak, hogy a társadalom többet törődik azzal, mennyit tud kisajtolni belőled, mint azzal, hogy közben tönkremész.

 Ez a kényszerhelyzet nagyban hasonlít Anna sorsára (Kosztolányi Dezső: Édes Anna). Ahogy Judy, Anna sem akart többet, mint jól végezni a munkáját, de a környezete nem hogy hálás lett volna, vagy legalább tisztelte volna érte, hanem folyton csak megnehezítette a lány dolgát, míg végül szörnyű katasztrófába torkollott a történet. Annát legalább annyira sajnáltam, mint Judyt, miután megnéztem az életrajzi filmjét. Ezek a tragédiák örökké intő példaként lebegnek a szemem előtt, hogy sose felejtsem el megköszönni mások igyekezetét.

#2 Audrey és Szonya

Audrey (1929-1993., szül. Audrey Kathleen Ruston) filmjei kedves emlékeket ébresztenek bennem. Csíptem a csaj stílusát, de igazán csak akkor vált példaképemmé, amikor a magánéletének is utánanéztem. Tudtad-e például, hogy az '50-es években gyermekmeséket olvasott fel a rádióban a háborúról? Vagy hogy 1988-ban Etiópiába utazott, hogy éhező gyerekeket ápoljon? Mindezt és még tengernyi csodálatos tettet a UNICEF jószolgálati nagyköveteként vitte véghez. Járt Törökországban, Közép- és Dél-Amerikában, sőt Vietnamban és Szomáliában is.

Utóbbiról így nyilatkozott: "Belesétáltam egy rémálomba. Láttam éhínséget Etiópiában és Bangladesben, de ilyesmit soha -- sokkal szörnyűbb, mint valaha képzeltem volna. Erre nem voltam felkészülve." S mégis, a mérhetetlen megrázkódtatások ellenére sosem adta fel a reményt. "Annak, hogy gyerekekről gondoskodunk, semmi köze a politikához. Úgy gondolom, ahelyett, hogy politikává tesszük az emberi segítségnyújtást, idővel talán emberivé tehetjük a politikát." (Saját fordítás, forrás: wikipédia.)

Audrey megható és bátorító önfeláldozásáról azonnal Szonyára asszociáltam (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés). Első látásra Szonya talán egyszerű szolgaléleknek tűnik, de van valami titkos erő ebben az alázatban, ami igazán irigylésre méltó. Szükségünk van ilyen emberekre, hogy eszünkbe juttassák: talán bennünk is több rejlik, amit érdemes felszínre hozni. Csak egy kis erőfeszítésbe kerül.

#3 Frida és Scarlett

Ezen a párosításon még én is meglepődtem, amikor eszembe jutott, de Frida olyan különleges karakter volt, hogy Scarlett O'Harán (Margaret Mitchell: Elfújta a szél) kívül senki sem ér fel hozzá sem makacsság, sem életigenlés terén.

Frida Kahlo de Rivera (1907-1954., szül. Magdalena Carmen Frida Kahlo y Calderón) mexikói kommunista festőnő volt. Gyerekkorától nyomában volt a szenvedés: szülei boldogtalan házassága örök nyomot hagyott Frida lelkén, ehhez társult még a hatévesen rátörő gyermekbénulás, aminek következményeként a jobb lába egész életében rövidebb és vékonyabb maradt a balnál. Fizikai hátránya miatt nem tudott beilleszkedni kortársai közé, akik gyakran gúnyolódtak rajta. Egyedül apja odaadó szeretete tette számára elviselhetővé a gyermekkort. Később, tizennyolc évesen életveszélyes sérüléseket szenvedett: egy közúti baleset során eltört a kulcscsontja, a lábai és több bordája is, mindennek a tetejében egy vascső átszúrta a medencéjét is. Mégis életben maradt és a küzdőszellemén sem esett csorba, sőt az embertelen szenvedés ellenére nem volt hajlandó lemondani az álmáról, hogy festőnőként szerezzen hírnevet. 1929-ben férjül vette a nála jóval idősebb Diego Rivérát, egy javíthatatlan szoknyapecért, akit minden hibája ellenére imádott, és aki ugyanolyan hévvel imádta Fridát. Néha különváltak, de nem bírták sokáig egymás nélkül, így Frida életének utolsó hónapjait is különös szerelme mellett töltötte.

Frida számomra az akaraterő szimbóluma, a szenvedés arcul-köpésének bajnoka. Ebből a szempontból nagyon hasonlít Scarlettre, mert igaz, hogy Scarlett a mocskos játékoktól sem rettent vissza, de mindig mindent csakis a túlélés érdekében tett. Amikor a családja mindent elveszített, ő ragadott elsőként kapát, hogy ne éhezzenek. Amikor megneszelte, hogy a faüzemükben simlis üzletek folynak, kerek pocakkal nekivágott az útnak, hogy rendet tegyen a férfiak közt, pedig akkoriban egy várandós asszonynak nem illett az utcára lépnie, pláne üzletet vezetni! Igen, Scarlett gyakran viselkedett kiállhatatlan picsaként, de mindig sort kerített rá, hogy kézbe vegye az irányítást, ha a családja nyakig ült a szarban.

#4 Natalie és Claire

Natalie a ContraPoints és a ContraPointsLive youtube csatornák vezetője. Általában a kapitalizmus (nem-)működéséről, LMBT+ témákról és rasszista youtuberek kusza logikájáról készít videókat, mindezt olyan tálalásban, mintha kabaréműsort rendezne. A stílusválasztást nagyon helyesnek tartom, hiszen anno a kabarékban sem volt hiány a társadalom- és állam-kritikus műsorokból. Gyakran készít válaszokat olyan videósoknak, akikkel nem ért egyet, de ilyenkor sosem az ellenfele megalázását tűzi ki célul. Mindig hiteles forrásokkal igazolja az állításait, ajánlott olvasmányokat is hagy a videói leírásában, valamint azt is kiemeli, milyen módszerekkel vezetnek félre a média agymosott lovagjai.

Az ő esetében Claire ugrott be elsőként (Diana Gabaldon: Outlander, bár inkább a tv sorozatot ajánlom), aki időutazóként egy kis felvilágosulást próbált vinni a XVIII. századi Skóciába. Kész durvább módszerekkel küzdeni az igazságért, de csak, ha nagyon muszáj, fő erősségét ugyanis a jó megfigyelőképessége és gyors észjárása jelenti. Ő sem hagyja elhallgattatni magát a maradi gondolkodású bunkóktól, és a humorérzéke sem semmi. Karakán csajok ezek, nagyon kedvelem őket.

#5 Leena és Anne

Leenát sem hagyhattam ki a sorból, hiszen ez az egész 40 napos blogolás az ő ötletén alapul. Leena brit youtuber, a Just Kiss My Frog csatornát vezeti, ami manapság már Leena Norms néven fut. Videóiban a felnőtté válásról, Nagy-Britanniáról, az önértékelésről, a nőiességről és női szerepekről, valamint jó sok könyvről szokott beszélni. A videók hangulata nagyon spontán, tényleg inkább beszélgetéshez hasonlít, mint kiselőadáshoz. A legtöbb youtuber megmondom-a-tutit attitűdjéhez képest Leena nem fél hülyeségeket kérdezni és hülyéskedni egy kicsit, ha épp ahhoz van kedve. Ugyanakkor minden szavát alaposan megfontolja, és végtelen tudásszomja hamar átragad a nézőkre, hiszen akkora élvezettel adja elő a mondandóját, hogy magad is rögtön bele akarod vetni magad az olvasmányba, amiről épp beszél.

Körülbelül ilyennek képzelem el Anne Shirleyt,  az Anne sorozat (L. M. Montgomery: Anne otthonra talál stb.) vidám kedélyű, szorgos és álmodozó, mégis minden szempontból felnőtt főszereplőjét. Anne sok mindenben jártas, a falusi teendőket ugyanolyan precizitással tudja elvégezni, ahogy a tanuláshoz szükséges vagy a gyerekneveléssel járó feladatokat. Igazi csupaszív leányzó, aki korán elárvult, de mintha szép lassan az egész világ a fogadott családjává válna: mindenkiből ki tudja hozni a legjobbat, ahogy Leena is mindig új dolgok megismerésére ösztönöz.

#6 Marjane és Daisy

Marjane Satrapi (szül. 1969.) a Persepolis c. graphic novel szerzőjeként vált ismertté. Később rajzfilmet is készítettek önéletrajzi művéből, melyben az iráni forradalomról, az iráni állam radikális átalakulásáról és a Bécsben töltött kamaszkoráról ír. Jelenleg Párizsban él és alkot, és összesen hat nyelven beszél: perzsául, franciául, angolul, németül, svédül és olaszul, vagyis van esze a nőnek, de sajnos pont a saját hazájában nem tudta érvényesíteni a tehetségét.

Marjane viszontagságos életéről most nem mondanék többet, tessék legalább a rajzfilmet megnézni. De mivel háborús túlélőről beszélünk, rögtön egy olyan lányra gondoltam párjául, aki szintén fiatalkorúként élt túl egy háborút.

Daisy (Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár...) tipikus kamasz lázadó, tipikus kamasz gondokkal, a tipikus kamasz unalom rabja -- egészen addig, míg hirtelen kitör a harmadik világháború, ő meg otthonától messze, távoli rokonoknál ragad. Marjane-hoz hasonlóan hamar leszokik a gyerekes butaságairól annak érdekében, hogy megvédje a szeretteit. Nem mondom, hogy zokszó nélkül, de okosan alkalmazkodik az új helyzethez: ha nincs mondanivalója, befogja a száját és dolgozik, és amikor lehetőséget lát a szökésre, azonnal megragadja. Retteg a háború szörnyűségeitől, és néha összeomlik a rettenettől, mégis talpra áll és megy tovább. Ilyenek a hétköznapi hősök.

#7 Sophie és Antigoné

Figyu! A Sophie Scholl és a Fehér Rózsa c. könyv most több helyen akciós, tessék beszerezni és elolvasni! Mert én biztosan nem tudom visszaadni azt a bátorságot, hazaszeretetet és hitelességet, ami Sophie-ban (1921-1943.) és a Fehér Rózsa többi tagjában rejtőzött. Egyelőre itt a könyv fülszövege:

Lélekemelő ​ez a könyv és mélységesen szomorú. Letehetetlenül izgalmas, miközben vitathatatlanul tényszerű. 1942 júniusában néhány fiatal egyetemista úgy dönt, nem fordítja félre a fejét, nem hallgat, szót emel az ellen, ami Németországban történik. Kilenc hónappal később, 1943. február 22-én, három órával az ítélethozatal után lefejezik közülük azt a három diákot, akit előtte négy nappal az egyetemi pedellus feljelentésére elfogtak. A két testvér 21 és 24 éves, a harmadik egy háromgyerekes édesapa. Goebbels maga intézkedik, hogy a kivégzés ne legyen nyilvános, mert az ellenállást szülhet, de gyors legyen, és elrettentő.

A kivégzések után a Fehér Rózsa mozgalom, mely éppen behálózta volna Dél-Németországot, de eljutott az északon fekvő Hamburgba is, szinte azonnal elhal. A feljelentőt nyilvánosan megünneplik az egyetemen, további szálakat fejtenek fel, embereket tartóztatnak le, végeznek ki, ítélnek el. Azért még így is akad diák, aki az egyetemen kifüggesztett Hitler-képre olajfestékkel mázolja rá: Németország első számú ellensége. A hatalom fél, a családtagokat is megfigyelik, bebörtönzik, faggatják. A kemény mag eredetileg három, majd öt diák, Hans Scholl, Sophie Scholl, Alex Schmorell, Willie Graf és Christoph Probst, valamint az egyik professzoruk, Kurt Huber.

A könyv huszonhárom fejezete nem csak a Fehér Rózsa mozgalom kilenc hónapját tárgyalja, de az 1890-es évektől felvezeti és elhelyezi az eseményeket, bemutatja a történelmi és kulturális hátteret, az előzményeket és az utóhatást.

A ZDF német tévécsatorna 2005-ben arra szólította fel a nézőit, hogy szavazzanak a valaha élt legnagyobb németekre. Hans és Sophie Scholl a negyedik helyre kerültek, megelőzve Bachot, Goethét, Albert Einsteint, Willy Brandtot, Gutenberget és Bismarckot. A fiatalok szavazatai alapján ők végeztek volna az első helyen.

Na, ezt kapd ki. Pontosan ez az az erkölcsi igazságérzet, ami Antigonét is rábírta, hogy megszegje nagybátyja, a király törvényét (Szophoklész: Antigoné). Amikor kötelező olvasmány volt, sokan utálták ezt a darabot pusztán azért, mert ógörög(?). Én viszont sosem értettem, hogyhogy nem nyűgözte le az osztálytársaimat is Antigoné merészsége és hitelessége. Engem kilóra megvett ez az erős női karakter, ahogy Sophie is csak tiszteletet érdemel.

#8 Patti és Alexandra

Patti Smith (szül. 1946.) az őrangyalom, ez nem lehet kérdés. Az életem legmegterhelőbb szakaszában találtam rá a dalaira, amikor kihasználtak, összetörtek, megrágtak és kiköptek. Patti költészete adott erőt, hogy legyűrjem a naponta többször jelentkező sírógörcsöt. Elmerültem a szavaiban, akár egy reumás a gyógyfürdőben, elteltem rejtélyes, tiszta energiájával és elhittem neki, hogy minden ember értékes. A mai napig sámáni hatással van rám ez a nő, akár a dalairól, akár egyéb írásairól vagy interjúkról beszélünk. Sosem fogja megtudni, de jóformán minden nap megmenti az életemet. Szeretem őt, lelki testvérként szeretem, nincs erre jobb szó.

Hasonló, de kevésbé intenzív testvériességet éreztem Alexandra iránt (John Updike: Az eastwicki boszorkányok). Mindig is vonzott a boszorkányság, ez az őrületes, félremagyarázott női mesterség, a megértés és gyógyítás képessége, a boszorkák közti összetartás. Kevés fiktív karaktert szerettem meg annyira, hogy le akarjak ülni vele teázni, sütni, főzni, csevegni. Alexandra bája viszont azonnal megfogott. Annyi mindent csinál, lételeme az alkotás, akár a különös szobrocskáiról, akár a paradicsomszósz készítéséről van szó. Öntudatos asszony, és leírhatatlanul élvezi, hogy asszony. Ezt irigylem tőle, nem is kicsit.

#9 Szabó Magda és Vianne

Szabó Magda (1917-2007.) mindig jelen volt olvasói életemben. Nem volt nehéz dolga, hiszen körülbelül minden korosztály számára alkotott legalább 2-3 regényt. Az Abigél kötelező olvasmány volt, és annak ellenére szerettem olvasni, hogy buta libának tartottam a főszereplőjét. Ha másért nem is, pusztán emiatt sokat gondolkodtam a regényen és az olvasási szokásaimon, próbáltam megfejteni, mi történhetett itt -- máig nem jutottam eredményre, talán megér egy újraolvasást. Az első (és sajnos egyetlen) gimnáziumi irodalmi klubbon, melyen részt vettem, a Für Elise c. művét beszéltük át. Itt a klubvezető tanárnőnek hála többet megtudtam az írónő életrajzáról is, már ami a fiatalságát illeti. Aztán jött Az ajtó, ami teljesen összetört, és imádtam, imádtam, imádtam ezért.

Hogy mi alapján kerestem ki a fiktív párját? Egyetlen kategória jutott csak eszembe: egy vérbeli mesélőt kellett találnom, egy intelligens, kedves, mégsem unalmasan hibátlan nőt. Egy jó emberismerőt, aki szembesít minket a rusnya valósággal is, ha arra van szükségünk. Ilyen nő csak egy van a könyvespolcomon: Vianne Rocher (Joanne Harris: Csokoládé).

Vianne egyedülálló anya, aki képtelen egy helyen élni. Úgy vándorol a világon, ahogy a szél súgja neki, és az útjai során megismert emberek így vagy úgy, hálás szeretettel vagy mély haraggal a szívükben, de örökké emlékezni fognak rá. Édességet árul, hogy a helyes recepttel és vigasztaló mosolyával elhessegesse a lelkünkben felhalmozódott keserűséget. Igazi gondoskodó anya-természet, bár a saját lányával kapcsolatban néha rettentő bizonytalanság fogja el. Nem tévedhetetlen, de jóleső jelenség. Olyasvalaki, akinek szívesen kiöntöd a szívedet, mialatt ő kiönti a finom fűszeres forró csokoládédat.

#10 Yazawa és Lu Ven-ting

Yazawa Ai (szül. 1967.) megbecsült alakja a japán képregényalkotóknak. Nana c. sorozatát magyarra is lefordították, mind a mangákat, mind az animét, ezért lehetetlen, hogy ne találkoztál volna a nevével (pl. ITT). Én személy szerint a Paradise Kiss c. sorozatába futottam bele először, és már akkor megsejtettem, hogy egy életen át tartó rajongásnak nézünk elébe. A Nana végül teljesen meggyőzött róla, hogy ezt a nőt az istenek is történetírásra teremtették. Olyan simulékonyan vegyíti az életízű, keserédes pillanatokat a túlpörgő humoros jelenetekkel, hogy mire végzel egy kötetével, úgy érzed, mintha a világ legrémisztőbb és legizgalmasabb hullámvasútján mentél volna egy kört. A karakterei szájába adott szavak gyakran olyan gondolatokat tükröznek, amik magunknak is eszünkbe juthattak már, mégsem tudtuk ennyire precízen megfogalmazni. Az emberi kapcsolatok ábrázolásában verhetetlen -- mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy engem, aki bottal sem szívesen nyúlok tinirománcokhoz, rávett, hogy őrült sebességgel behabzsoljak egy huszonegy kötetnyi történetet párkapcsolati kérdésekről, és közben többször is elbőgjem magam. Fantasztikus nő. Rettenetesen sajnálom, hogy a betegsége megakadályozta a további alkotásban.

Ugyanolyan precíz szakember, mint Lu Ven-ting doktornő, akiről nemrég már sokat áradoztam (ITT), ezért most csak annyit jegyeznék meg, hogy a két nő munkaköre egyben a szenvedélyük is. Jóban, rosszban, egészségben, betegségben kitartóak, ha a munkájukról van szó. Ezért mélyen tisztelem őket.

Kihívottjaim:

RókaLány, a Nem félünk a könyvektől bloggerinája

(hogy írásra kényszerítsem),

valamint a NK bokkclub vezetői:

Nóra, a Je suis voyager blogról és

Kriszti, a The joy of existence blogról.

Remélem, vállaljátok ezt a nagy falatot! :)

Neked pedig, kedves Blog-Vándorom, ismét köszönöm, hogy meglátogattál.
Sok-sok szeretettel várlak IDE meg ODA is.

Bye.