12 nap #6 és #7 | ideggyilkosok és ellenszerük

Szervusz, kedves Blog-Vándor!

A kihívás nyári fordulójában már említettem a legtöbb dolgot, amivel ki lehet kergetni a világból, de mostanában egyre szaporodnak a konkrét esetek, amikor azt kívánom, bár tényleg  ölni tudnék a tekintetemmel. No de sebaj, legalább akad új info, amivel teljesíthetem a hatodik feladatot.




#1 Ott van például ez a Munkáslegény,
akivel néha találkozom a buszon, és hiába próbálom finoman érzékeltetni, hogy nagyon zavar a pofázása, nem veszi a lapot. Ismerősök sem vagyunk, mégis évikének hív, sőt évikémnek, és ha ez nem lenne elég, még az olvasásban is akadályoz. Igen, tudom, hogy nem a legegészségesebb dolog, de szeretek buszon (is) olvasni. Erre jön Munkáslegény, és fél órát elvesz az életemből a fárasztó sztorizásával. Hányszor próbáltam már lerázni, egyszerűen képtelen felfogni, hogy untat. Még csak a szemébe se szoktam nézni, az se zavarja, folyton jár a szája. Ráadásul a múltkor kijelentette, hogy neki muszáj beszélnie, mert nem tud nyugodtan ülni a buszon és "csak úgy kibámulni a fejéből" - okay, fiam, értjük: Nem szeretsz gondolkodni, de please, mást zaklass a hiperaktív pofáddal.

#2 Apropos buszozás,
vannak azok sunyi vénlányok, akik jóban vannak Anyukával (én viszont a nevüket sem ismerem), és nincs jobb dolguk, mint utánam kémkedni a buszon. Rendszeresen visszahallom Anyukától, hogy az XY néni látott engem, és "olyan szomorúan néztem, csak nincs valami baj?" Oh, már hogy ne lenne. Unatkozó, pletykaéhes csoroszlyákkal vagyok körülvéve, az a baj. (Sajnos nem vagyok az a vigyorgós fajta, van egy bizonyos arcberendezésem, amikor komolyan elgondolkodok valamin. Ha nem tetszik, nem kell bámulni, na.)

#3 A csodás ősznek hála

persze otthon sem maradok agyfasz nélkül, mivel viszonylag nagy kert jár a házhoz, és áll benne többek között egy diófa is, az ikertestvérkém, amit még apai nagypapám ültetett a születésem alkalmából. Imádom, és az sem zavar, hogy eltakarja a kilátást a hálószobám ablakából (úgyse volna mit nézegetni), ősszel viszont hetekig irdatlan mennyiségű levél hullik róla, és alig szedek össze egy kupacot, mire megfordulok, már megint tele az udvar ezekkel a fosbarna bestiákkal, mert a Gonosz (szél) sosem alszik. Sötétedésig kapargathatom a leveleket, ha másnap kinézek az ablakon, már megint akkora tömegben borítják be az udvart, mintha a kisujjamat se mozdítottam volna meg. Ilyenkor mindig sírhatnékom támad, de legalább valami hasznom is van itthon...

... és mit tesz eva, ha valami bassza a csőrét? Énekel, mert ez az egyetlen hatásos módszer, ami lecsillapítja a háborgó agyhullámokat. Említhetném akár azokat a dalokat is, amiket a hetedik feladat nyári verziójában soroltam fel, vagyis az első kettőt biztosan, mert csak azoknak van szövegük is, hehe... de azóta még több dalszöveget magoltam be, például ezeket:

Aurelio Voltaire: Death Death (Devil, Devil, Evil, Evil Song)

Caro Emerald: Liquid Lunch

Hugh Laurie: Changes

Kösz, hogy ismét meglátogattál, várlak a csevegőbe is.

Bye-bye, szép napot.