A molyon még jóvá sem hagyták a kihívást, de hát ilyen apróságok nem akadályozhatnak meg abban, hogy teljesítsem. Ennek érdekében ma felsorolok magamról néhány random érdekességet - szó lesz például egy bizonyos tengeri élőlényhez fűződő, ambivalens érzéseimről... brrrr -, de előbb elárulom, hogy egyáltalán miért vezetek blogot.
Ha tényleg a gyökereknél kezdjük, az egész blogolás-dolog Terry Gilliam Félelem és reszketés Las Vegasban c. alkotása miatt indult el, ugyanis ebben a filmben találkoztam először Hunter S. Thompson mester nevével, és ez a fantasztikus bastard keltette életre az "új újságírás" iránti rajongásomat. Azóta a gonzón túl is rengeteg érdekes tudósítást olvastam/láttam/hallottam a régmúlt ill. jelenkori amerikai életből, és jó pár meghatározó példaképre tettem szert. Ilyen pl. a háborús tudósító Martha Gellhorn, a rádiós-tévés műsorvezető Edward Roscoe Murrow, vagy Jon Krakauer, aki az Út a vadonba c. művével hívta fel magára a figyelmemet.Arra már fiatal kamaszként rájöttem, hogy belőlem soha a büdös életben nem válna jó újságíró (részben a határidők iránti ellenérzésem, részben az önfejűségem miatt), mégsem akartam egyszerűen lemondani arról az elégtételről, hogy szabadon kifejezzem és felvállaljam a nagyvilág előtt a véleményemet különböző filmek/könyvek/események kapcsán. Ergo: elkezdtem blogolni, és két-három évente váltogattam a felhasználóneveket ill. blogokat, míg egy 2012/2013-tól 2015 decemberéig tartó hiátus után létrehoztam ezt a felületet, amit most olvasol.
Hát, így. Most, hogy ezt is tisztáztuk, jöhet az a bizonyos 5 random tény szerény személyemről:
#1 Kölyökként szocmunkás akartam lenni.
Akkoriban persze még nem ismertem ezt a foglalkozást, de amikor elsős koromban megkérdezte az osztályfőnökünk, hogy Mik lesztek, ha nagyok lesztek?, azt válaszoltam, hogy hajléktalanokkal akarok majd foglalkozni. Például megtanítanám őket olvasni, teljesen ingyen, hogy aztán kapjanak munkát, és később vissza tudják fizetni a leckék árát - merthogy a hétéves eva-baba őszintén azt hitte, hogy a hajléktalanok azért nem találnak állást, mert senki sem tanította meg őket írni-olvasni. Oh, édes naivitás...
#2 Fanatikusan gyűjtöm a bögréket.
De nem ám akármilyeneket! Gondosan megválogatom őket dizájn és forma alapján, hogy még véletlenül se legyen két hasonló példány a hadseregemben. Vannak szezonális bögréim, márka-reklámos bögréim, pop-kulturális bögréim, keskeny bögréim, duci bögréim, kézműves bögréim, idézetes bögréim, stb, stb, stb... és még rég nincs elég belőlük!
#3 Még sosem próbáltam párkapcsolatban élni.
Lett volna néhány jelentkező, akik az első hetekben gőzerővel udvaroltak, végül mégis mind visszakoztak. No para, egyik miatt sem ért különösebb megrázkódtatás, és jelenleg nem is hiányzik egy társ az életemből.
#4 Ínhüvelygyulladásom van.
Bizony, ez egy olyan betegség, ami folyamatosan VAN, még ha nem is fáj minden nap ugyanolyan intenzíven. Körülbelül tizenhat-hét évesen szereztem be. Abban az időben rengeteget írtam kézzel, komolyan elképesztően sokat (leginkább érzelemdús - értsd: brutálisan haragos - történeteket, amiket azóta sem folytattam, de nem is kár értük), és az lett a vége, hogy egy teljes hónapig gipszbe zárták a jobb karomat, kézfejtől könyékig. Azóta sem tudok huzamosabb ideig jegyzetelni, és hébe-hóba muszáj fekete nadálytővel kenegetnem a kezeimet, ami nem épp a világ legkellemesebb illatú krémje, de mégis jobb a semminél.
#5 Rettegek a medúzáktól.
Olyan szépek, különlegesek, bámulatosak... és mellesleg a természet egyik legerősebb mérgű gyilkosai. Viszont még a dermesztő halálfélelem sem akadályoz meg abban, hogy órákig bámuljam a medúzákról szóló dokumentumfilmeket. Egyszerűen elbűvölnek a kecses mozgásukkal és egyedi felépítésükkel... ettől függetlenül mérhetetlenül örülök, hogy nem egy tengerpart közelében élek. Brrr...
 |
| Ez például egy irukandzsi. Ugye, milyen bájos kis teremtés? Amúgy az apró mérete miatt nem fogják fel a védőhálók, a csípése pedig pokoli kínokat okoz, ráadásul ellenszérum sem létezik. Nagyon cuki. |
Bye-bye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése