Szervusz, kedves Blog-Vándor!
Ma egy irodalmi Nobel-díjas portugál író, José Saramago Káin c. művéről fogok Neked mesélni. Vitaalap akad bőven, hiszen az író elsősorban kizárólag vallási témákat érint a regényben. Szóval, ha beszélgetni támad kedved, ne fogd vissza magad.
 |
| Gustave Doré: Káin megöli Ábelt |
Idézet-szerűség a könyvből:
"Arról, hogy az úr mire képes, és mire nem, semmit nem tudunk," (mondta Ádám)
"Ha így van, akkor kényszerítenünk kell őt arra, hogy mindent megmagyarázzon, és először is azt mondja meg, mi végre és mi célból teremtett bennünket," (felelte Éva)
"Bolond vagy," (jelentette ki Ádám)
"Inkább vagyok bolond, mint gyáva" (kontrázott Éva)
Háttértörténet:
Hogyan születtek a vallások? Nagyon egyszerűen: az evolúciós fejlődés során megnőtt az ember agykérge (szőrszálhasogatóknak: neocortex). Apránként absztrakt fogalmak erdejét építette ki magának. A létezés puszta ténye, a túlélés, fajfenntartás és az erőforrások gyűjtése már nem volt elég számára, az ok-okozati összefüggésekre is egyre kíváncsibb lett. Hogyan jött létre a világ? Mi végre vagyunk a világon? Miért változik az időjárás? Miért zöldebb a másik kertje? Miért halt meg anya és gyermeke a szülőágyon? Az ég szerelmére, miért mosta el mindenünket az a váratlan szökőár, miért győzött le a másik ókori sakkban, és mégis miért pusztított el mindent az a rohadt vulkán, amikor sorra áldozunk azoknak a rühes felsőbbrendű entitásoknak, akiknek minden nyomorúságunkat felírhatjuk a számlájára, mert úgysem szólnak vissza? (Gyászpillanat Pompeiiért.)
Főleg a különösen kegyetlen (igazságtalan) sorscsapásokra kellett misztikus magyarázatot találni. Kellő tudományos eszközök híján az tűnt a leglogikusabb gondolatnak, hogy azok a bizonyos felsőbbrendű entitások büntetnek a rossz cselekedetekért és mulasztásokért, valamint időről időre próbára teszik híveiket, akiknek be kell bizonyítaniuk, hogy érdemesek a rangjuknak megfelelő jólétre. Így váltak a mindenható istenségek szeszélyes mumusokká, akik tetszés szerint zsarnokoskodhatnak az emberiség felett, de valami okuk mindig van a tetteikre. Magyarán: Ha megerőszakoltak, igazából Zeusz hágott meg álruhában, érezd megtisztelve magad, és legfőképpen: fogd be a pofád, te szégyentelen szajha, úgyis folyton rólad pusmog a szomszédság!
 |
| Peter Paul Rubens: Léda és a hattyú |
A fantázia nem ismer határokat. Csak egy csipetnyi alapanyag szükségeltetik, amit anno a jó öreg vándorkereskedők szolgáltattak. Ők voltak az első nyelvtudósok, hisz számos nyelv és dialektus elsajátítására volt szükségük ahhoz, hogy városról városra, népcsoportról népcsoportra zarándokolva megszabaduljanak értékes áruiktól, amiket távoli vidékek mesterei gyártottak/termesztettek. Vándorlásuk során számos csodálatos történet jutott el hozzájuk, amiket szívesen terjesztettek szerte a kontinensen. Ha másért nem, azért biztosan, mert a beszélgetés (pletyizés) révén könnyebb kapcsolatot teremteni, és így a portékáikra is gyorsabban találtak vevőt. (Emellett plusz haszon: a mese nem csak fejleszti a felfogást, a memóriát és a beszédkészséget, de kész forgatókönyvet ad a nehéz helyzetek leküzdésére, és nem mellesleg hatásos unaloműző módszer is.) A vevő nem csak a perzsa szövetek vagy a föníciai fűszer iránt érdeklődött, a jó szaftos sztorinak is örült. A kereskedők tehát vitték magukkal a messzi tájak híreit; csatákról, uralkodókról, kivételes tettekről és természeti jelenségekről regéltek. Néha hozzá is költöttek a tényekhez, miért ne? Szájról-szájra jártak és formálódtak a történetek, a legjelentősebbek pedig ilyen-olyan formában visszaköszönnek a föld alól feltámasztott kőtáblákról, edényekről, ékszerekről, épületekről és egyéb művészeti alkotásokról ugyanúgy, mint a máig fennmaradt vallási iratokról. Ez magyarázza azt is, miért találunk sok hasonlóságot az ószövetségi történetek és sok környező, ősi civilizáció mitológiája között: a nyersanyag ugyanabból a forrásból származott.
Az ember e folyamat során saját formájára alkotta meg a teremtőit, a közös eredet-történetek pedig egységgé kovácsolták a közösségeket. Az ókori héber népcsoport azonban radikális lépést tett: a monoteizmus (egyistenhit) határozta meg a szokásait, normáit. Ezt a merészséget akkoriban nehéz volt túlszárnyalni, manapság viszont sokak szerint a szkepticizmus a menő.
A könyvről:
 |
| Európa könyvkiadó, Budapest, 2011. Fordította: Pál Ferenc |
Az eredetileg 2009-ben megjelentetett Káin az első mű, amit José Saramagotól olvastam. Amikor egyszer leárazták, vaktában kaptam le az Alexandra egyik könyvespolcáról, mert az első testvérgyilkos históriája mindig is különösen izgatta a fantáziámat. Nem ismertem az író stílusát, pláne a vallási nézeteit, de a fülszöveg a sajátoméhoz hasonló nézőpontot ígért.
Az ószövetségi Teremtőt hasonlóan írja le, ahogy én is el szoktam képzelni. Úgy kezeli a kiválasztott népét, akár egy atya az első gyermekét: még nem ismeri a nevelés összes csínját-bínját, de határozott elképzelései vannak, amikhez ragaszkodik, még ha egyes döntései erősen megkérdőjelezhetővé teszik is a viselkedését. Az ószövetségi könyvek gyanúsan nagy hangsúlyt fektetnek a haragos Isten ábrázolására, de az indulatai sosem indokolatlanok. Csakhogy a szövegben kifejtett magyarázatok mai szemmel nézve kevésbé meggyőzőek (Saramago minden adandó alkalommal az igazságtalan jelzővel ruházza fel az ószövetségi entitást). Ez érthető is: amióta kialakultak a vallások szigorú alapkövei, sok újdonságot fedeztünk fel a lélek, az értelem és a világ működésével kapcsolatban, és még sokat kell tanulnunk. Ennek függvényében elkerülhetetlen, hogy a normáink is változzanak. A vallás ilyen szempontból kényes téma. Ami meg van írva, azon nem változtathatunk - ez egyáltalán nem jelent gondot. Ami igazán hátráltatja a haladást és a megértést, az azoknak a fanatikus egyéneknek a csoportjai, akik képtelenek elfogadni a sajátjukkal ellenkező nézeteket.
 |
| José Saramago portugál prózaíró és költő 1922 - 2010. |
Saramago ebben a regényben pontosan nekik állít tükröt. A szkeptikus szerepét Káin tölti be, aki ide-oda ugrál térben és időben (jogos: az ószövetségi könyvek sem abban a sorrendben készültek, amit ma ismerünk), így képes eljutni az ószövetségi történetek legtöbb kérdéses pillanatához. Úgy szívja magába a látottakat és hallottakat, akár a fent említett vándorkereskedők, majd az így szerzett tapasztalatok alapján fejti ki a véleményét a regényben megjelenő istenről, és sokszor heves vitába száll vele és elvakult követőivel egyaránt.
Tudom, tudom: az alaphelyzet elég fanyarul hangzik. Az is. Egyedül Saramgo humorérzéke menti meg a regényt. A maró gúnyba áztatott, logikus okfejtések gyakran megmosolyogtattak, de nem elég gyakran. Káin néha frusztrált vénlányként kotnyeleskedik, és még a pikáns légyottok érzékletes leírása sem kárpótolt a fárasztó, folyton ismétlődő panaszáradatokért.
A másik nagy fájdalmam: mivel a könyv lényege a vakbuzgóság kritizálása, sok lehetőség kiaknázatlanul maradt. Először is: milyen jó vitaalapot nyújtott volna, ha párhuzamba kerül Mózes és Káin története! A jutalmazott, szemben a megvetett gyilkossal - etikai kérdések garmadája merült volna fel. Másodszor: az Ószövetség túlcsordul az erős női karakterektől, de közülük csak ketten-hárman jelennek meg a könyv cselekményében. Rémes veszteség, habár... gondolom, amikor az ember gúnyiratot akar megfogalmazni, az ilyen sikersztorikat jobb messziről elkerülnie.
Összességében több leleményességet vártam volna ettől a regénytől. Így viszont nem adott semmit, ami gondolkodásra késztetne, és a kacagtató pillanatokból sem kaptam eleget. Ez a regény egyszerűen nem elég merész az én ízlésemnek. Nem bánom, hogy elolvastam, de kötve hiszem, hogy még egyszer kézbe fogom venni.
Ha Neked más a véleményed vagy akad hozzáfűznivalód, kérlek, támadj a billentyűzetre! ;)
Addig is: bye-bye, légy vagány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése