Szervusz, kedves Blog-Vándor!
Őszintén szólva elég cudarul vagyok mostanság, ezért maradt el a tegnapi bejegyzés is. Egész nap ki se léptem a házból, viszont, hogy mégse teljen a nap tétlenül, nekiálltam a tavaszi nagytakarításnak. Talán meséltem már, hogy egy egész emeletnyi lakótérért felelek, konyhával, fürdőszobával, nappalival, balkonnal és három hálószobával. Eltart egy ideig, amíg egy ekkora teret tetőtől talpig kipucol az ember, pláne, ha közben órákig képes átrendezni a könyvespolcait.
Ilyenkor nem csak portörölgetés folyik, de alaposan megfontolt szelektálás is. Az így elkülönített könyveket, ha a rokonságnak sem kellenek, egyenesen a könyvcserére viszem, ami minden hónap első szombatján kerül megrendezésre a Tudásközpontban. Amellett, hogy környezetbarát módszer, az olvasói közösségnek is hasznos ez a program, és ha netalán mégsem nyeri el a tetszésedet az egyik új lakótársad, simán visszaviheted a legközelebbi alkalomra.
Szóval a mai bejegyzésben azokat a kincseket soroltam fel, melyeket egy ilyen csere akciónak hála hozhattam haza a megunt vagy érdektelen könyveim helyébe. Mit ajánlasz, melyikkel kezdjem?
Csingiz Ajtmatov könyvei egy évtized alatt eljutottak a világ szinte valamennyi nyelvterületének olvasóihoz. A Dzsamila szerelme „a huszadik század legszebb szerelmi története”, írta Louis Aragon, a regény francia fordítója. A versenyló halálá-ban, amelyet néhány év alatt szinte a világ valamennyi nyelvére lefordítottak, Tanabaj és lovának keserű históriája önmagán túlmutató jelentést közvetít, az 1970-ben megjelenő Fehér hajó-ban pedig már szinte minden jelképpé válik, a mondák és gazdagon árnyalt figurák értelme csak a gondolkozó olvasó közreműködésével bontakozhat ki.
Ajtmatov korszerű és újító író, aki műveiben arra vállalkozik, hogy szembesítsen bennünket a szocialista fejlődés valódi kérdéseivel, hogy felfedje a sokszor még rejtett, de súlyos egyéni és közösségi megrázkódtatásokkal fenyegető feszültségeket és visszásságokat.
„Böll újra és újra elragad: nem lehet letenni, végig kell olvasni egy szuszra minden novelláját, a régieket és az újakat egyaránt. Pedig azt hittük, hogy hol van már az a háború, hol a lövészárkok hajdani félelme, a szűkölő rettegés a haláltól, fiatalemberek értelmetlen halálától egykori iskolájuk kórteremmé alakított tantermének egykori táblája alatt, ahol a haldokló még saját kézírását véli felfedezni egy boldogabb és békésebb világból. S azt gondoltuk, hogy hol vannak már az életben maradottak, de testi-lelki megnyomorítottak, akik vádló árnyakként tébolyognak az ötvenes évek Németországában és Európájában. Hát itt vannak még, ma is köztünk vannak, mint Böll novellái is tanúsítják, ha nem is rongyosan már, de lelkileg toprongyosan, áldozatként, tanúként vagy vádlóként, hogy többé ne történhessen meg, ami majd fél évszázada megtörtént itt Európában. Böllnek a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején írt novellái is, amelyek mind kiváló életképek és a mai nyugati világ hű tükrei, arról szólnak, hogy lehet-e ma tisztességesen élni.”
Az 1970-es évek végén, majd' másfél évtizeddel a Hidegvérrel világsikere után a beteg, kábítószeres és alkoholista Capote írt még egy utolsó nagyszerű könyvet: egy dokumentarista elbeszélésekből és irodalmi riportokból komponált, helyenként megrendítően szép kötetet. S talán az ebben szereplő írások némelyikében jutott legközelebb eszményéhez: hogy olyan egyszerűen, tisztán írjon, „amilyen a hegyi patak”. Régóta tudta, hogy különbség van nemcsak a rossz és a jó, hanem a nagyon jó írás és az igazi művészet között is, s „ez a különbség bonyolult, de kíméletlen”. Istentől kapott korbácsnak nevezte ezt a tudást, amely gyakran megbénította – s mégis hálás volt érte s a remekművekért, melyeket e korbács alatt alkotott.
Az életmű ilyen kiemelkedő darabjai közé tartozik a „Bűvölet”, egy gyerekkori emlék fölidézése, amikor Truman a varázserejű Mrs. Fergusonnak mondta el legféltettebb titkát; vagy a „Gyönyörű gyermek”, melyben az olvasó szinte együtt eteti a sirályokat Marilyn Monroe-val, aki „olyan, mint egy menekülő kolibri”; vagy a „Faragott koporsók”, egy kisvárosi gyilkosságsorozat története; vagy a „Kedves idegen”, melynek főhőse levelezni kezd egy soha nem látott tizenkét éves kislánnyal, s ez földúlja az életét…
S még számtalan furcsa, felejthetetlen alakkal ismerkedhetünk meg: egy martinique-i idős arisztokrata hölggyel, akinek zongorajátékát kaméleonok hallgatják, Mrs. Kellyvel, aki a mélyhűtőjében tartja halott macskáit, mert képtelen örökre elveszíteni őket, egy gyilkossal, aki semmi rosszat nem lát abban, amit tett… s magával Truman Capote-val is, aki a kötet utolsó írásában önmagával készít interjút.
„Holt lelkek” – ízlelgeti az olvasó a címet, amikor először veszi kezébe Gogol halhatatlan alkotását. A cím mélyebb jelentéséről már az író életében is beszéltek, és Herzen szerint van benne valami, „ami rémületet kelt”. Pedig látszólag oly egyszerű és áttekinthető minden. Csinos, ruganyozott csézáján egy „nem túlságosan kövér, de nem is túlságosan sovány” férfi érkezik N. kormányzósági székhelyre, s ezzel kezdetét veszi a váratlan fordulatokban bővelkedő történet. Hivatalnokokat és földesurakat látogat sorra, s az utóbbiaknak üzleti ajánlatot tesz, amely szokatlanságával kibillenti őket a nyugalmukból. Ám Csicsikov bricskája nemcsak N. kormányzósági városkában és környékén kavarja fel a port…
Erényekben nem éppen bővelkedő hősével együtt az író egész Oroszországot bejárja, és a legkülönbözőbb alakok sokaságát állítja elénk.
Volt egyszer egy mese A halászról meg a feleségéről. A Nobel-díjas Günter Grass is írt egy mesét, a régi parafrázisát, a Halról, a nagyravágyó asszonyról meg az ő férjéről. De az ő meséje nemcsak egy asszonyról s nemcsak egy férfiról szól, hanem valamennyiünkről. Rólunk mesél és Európa keleti részéről, a zord keleti- és balti-tengeri partvidékről, Gdansk/Danzigról és Gdyniáról, Wismarról és Rostockról, Hamburgról és Kasubiáról, meg Pomerániáról, Mecklenburgról és a lengyel síkságról, poroszokról, pomorsokról, lengyelekről, germánokról és gótokról, fejedelmeikről és királyaikról, szentekről és vértanúkról, kasub szakácsnőkről és német értelmiségiekről, hamburgi szajhákról és berlini emancipált nő-szörnyetegekről. Így hát nem túlzás azt mondani, hogy Grass ebben a könyvében mítoszt is teremt, olyat, amilyet – szemben a Földközi-tenger népeinek mítoszaival – eddig még nem írtak meg: megteremti a Keleti-tenger mentén élő népek mítoszát.
Hermann Hesse életművének betetőzése ez a szimbólumokban gazdag regény, amelyért a szerző 1946-ban Nobel-díjat kapott. Szoros szellemi rokonságban áll Joyce Ulyssesével, Musil A tulajdonságok nélküli emberével és Thomas Mann Doktor Faustusával.
A történet egy képzeletbeli tudósállamban, téren és időn kívüli világban játszódik. A titokzatos, megfoghatatlan Üveggyöngyjáték a szellemi élet egyik lehetősége, absztrakt eszme, virtuóz bánásmód az emberiség teljes kultúrkincsével, játék e kincs minden tartalmával, a tökély keresésének jelképes formája, egyfajta kifinomult alkímia, közeledés az önmagában egységes szellemhez, tehát Istenhez. Ugyanakkor ez a művészi és tudományos csúcsteljesítmény öncélú, s a valóságos élettől elszakított szellem pusztulásra ítéltetett. Az utópiának ható történet soha el nem évülő kérdésekre keresi a választ, többek között arra, hogy az emberi szellemnek és az európai kultúrának mi a sorsa.
Zoltán Balázs utolsó éves szegedi joghallgató 1965 szeptemberének egyik hajnalán arra ébred, hogy váratlan látogatói érkeztek, akik házkutatást tartanak nála, letartóztatják, s aztán harminckilenc napon át vallatják a rendőrségen. Ügyében ez csak prológ; több mint fél évig ül ítéletére várva, előzetesben, mert a Hruscsov-Brezsnyev-váltást kihasználó hazai poszt-sztálinisták csak nehezen tudják eldönteni, mi illene jobban rendcsinálási játszmájukhoz: az, hogy összeesküvést varrjanak páciensük nyakába, vagy érjék be egy sima izgatással. Zoltán Balázs bűne az, hogy mindig azt mondja, írja, amit gondol, és mindegy kinek, hol és mikor.
A szüntelen vallatások foglya csak befelé menekülhet, a képzeletbe, a tilthatatlan világba, ahonnan rabtartói nem tudják kicibálni. Ebből az álomragacsból lép elő Nagata no Takemori, a középkori japán főúr, hogy elmesélje, eljátssza hősünknek a sigeharai csata s a vérhólyaggá püffedt Hoszokava diktátor elleni felkelés történetét. Zoltán Balázs akkor kap magyarázatot sorsára, mikor összekeveredik benne saját története Takemoriéval. Ebben a helyzetben ugyanis teljesen mindegy, hol kezdődik Takemori vesszőfutása, és hol végződik az övé…
Ez a könyv a kábulat és az eufórikus gyönyör világáról szól, ahol a mértéktartás kérdésessé válik és a cél a pillanatnyi élvezetek teljes átélése. Ebben az önpusztító vad öröm-hajszában másképp működnek a gátló tényezők és a megfontolások. A végletekig próbára tett emberi szervezet minél hamarabbi ellazulása, kizárólagos mennybeküldése a szempont. Nem csak az alkohol és a kábítószerek alkalmasak a mámor elérésére, hanem a pszichikai és viselkedési drogok: a hisztéria és a melankólia különböző színű árnyalatai. Mintha zaklatott idegpályákon vágtatna velünk az életvonat, a megbomló elmék és szívek gyönyörű vágyakat szőnek, aztán a megvalósulásba, majdnem belehalnak.
El lehet-e viselni józanul a nagy érzelmek súlyát? Csak akkor, ha a tobzódások mögött tisztaság dereng. Az emberi lélek, mint pislákoló fény...
Köszönöm, hogy ismét meglátogattál, szeretettel várlak IDE meg ODA is.
Bye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése