Ma a 40 napos blogolás projekt pénteki elmaradását pótlom, melyben eredetileg az általam olvasott japán novellás kötetekről akartam írni. Aztán egy bizonyos író annyira elhatalmasodott az elmémen, hogy nem tehettem mást: ezt a bejegyzést kizárólag Neki szentelem.
"Miért ne hinnénk abban, ami bennünk él… És miért ne élnénk annak a bűvöletében, amiben hiszünk?"
Akutagawa Ryunosuke élete önmagában elég beszédtémát nyújtana egy külön bejegyzéshez. Dióhéjban annyit fontosnak tartok tudni, hogy 1914-ben kezdett aktívan alkotni, amikor néhány barátjával újjáélesztettek egy irodalmi újságot. Saját műveik mellett W. B. Yeats és Anatole France fordításokat is publikáltak, majd egy év múlva Akutagawa úr a Teikoku Bungaku ("birodalmi/császári irodalom") nevű magazinban publikálta második, és egyben egyik leghíresebb novelláját: a Rashomont, ami magyarul A vihar kapujában címmel jelent meg. Több írói álnéven alkotott és sok műfajt kipróbált, míg 1921-ben röviden megszakította írói pályafutását, hogy tudósítóként Kínába utazzon egy oszakai napilap megbízásából. Utolsó éveiben erősen önéletrajzi ihletésű műveket írt, melyekre nagy hatással volt fokozatosan romló fizikai és mentális egészsége. 1927-ben, harmincöt évesen Veronal-túladagolás útján vettet véget saját életének.
Akutagawa urat a japán novella atyjának is nevezik. Naturalista történeteiben gyakran foglalkozott a kulturális identitás, valamint a keleti és nyugati kultúra összeegyeztethetőségének kérdéseivel, ezért a most bemutatásra kerülő kötet olvasása előtt is érdemes egy kicsit tájékozódni pl. a Meiji restaurációról, különben megeshet, hogy néhány novella mélyebb értelme elveszik az olvasó számára.
374 oldal, fordította Gergely Ágnes és B. Fazekas László.
Őszi hegyoldal (8 oldal)
Kezdetnek itt egy történet arról, mi határozza meg jobban egy alkotás megítélését: maga az alkotás, vagy az azt körüllengő hype - na és számít-e egyáltalán a válasz, vagy egyedül az élmény a fontos?
Az éneklő borz (4 oldal)
Nevezzük tanmesének vagy filozófiai szösszenetnek, az biztos, hogy nemhiába lett ez a címadó írás. "De végre is, mi a különbség a között, ha az embert megbabonázzák, és a között, ha az ember azt hiszi, hogy megbabonázták?" Nos, készen állok rá, hogy Akutagawa megbabonázzon.
A pókfonál (4 oldal)
Sosem tudtam eldönteni, hogy a buddhizmus inkább vallás, életstílus vagy filozófia. Gondolom, nem áll messze egy 3in1 akciótól. Mindenesetre elmondhatjuk, hogy a karma egy kétirányú utcán mozog, és még ha padlógázzal száguld, akkor is simán meg tud fordulni.
Amúgy ennek a csattanóját már ismertem az Aoi Bungaku c. sorozatból, amit nagyon-nagyon melegen ajánlok mindenkinek.
Az orr (7 oldal)
Ez durva. Nem is a cselekmény, hanem az üzenete. Az emberi nagylelkűség sötét oldala: ha nincs okuk sajnálni, akkor utálni fognak, nincs köztes állapot. WTF? :D Másrészt itt ez az asszimilációra / láthatatlanságra / egységességre vonatkozó vágy, ami megnehezíti a test... khmm, egyedi vonásainak elfogadását. A szokásos beilleszkedési kényszer, egyáltalán nem szokványos végkifejlettel.
A vihar kapujában (7 oldal)
Ezt nevezem gyöngyszemnek. Már maga a cím is egy komoly döntés allegóriája, a túlvilági hangulat pedig szépen rezonál a világ kegyetlen közönyével. Mondhatjuk, hogy a cél szentesíti az eszközt, de akkor azt is el kell fogadnunk, hogy az eszköz megszentségtelenít minket, és végül megint ott lyukadunk ki, hogy a szükség irrelevánssá teszi az erkölcsöt. A küszöbön innen nemes marad a lelked, és ez az erény elpusztít. A küszöbön túl meg kell változnod, de életben maradsz. Ilyen egyszerű a dolog, csak egy lépésbe kerül.
Meiji-restauráció (a. k. a. Japán megnyílik a világ felé): érvek és ellenérvek ütköztetése a szamurájok és a tetvek különös viszonyán keresztül. Zseniális ötlet, hatalmasat mosolyogtam rajta.
A borféreg (8 oldal)
Ennek az olvasása közben igazán éreztem azt a bizonyos gátat, ami európaiságomból kifolyólag akadályoz az értelmezésben...
Úgy tudom, a taoizmus egyik alapelve, hogy nyitottnak kell lenni a világra, ehhez viszont előbb ki kell ürítenünk magunkból a felesleget. Van is erre egy érdekes hasonlat: egy edény haszna az ürességében rejlik. Eddig oké, de ebben a konkrét sztoriban 1. nem átvitt értelemben történik meg az "ürítés", és 2. kellemetlen mellékhatásokkal jár a dolog. De nem kell félni, Akutagawa utolsó megjegyzése akkorát üt, hogy nem lesz okunk a kultúrsokkon agyalni. Teljesen kész ez a csávó...
(Házi feladat: Utánanézni Akutagawa filozófiai meggyőződésének, hátha tisztázódik, hogy ez egy vegytiszta gúnyirat volt-e, vagy rejlik itt még valami.)
A dohány meg az ördög (8 oldal)
Na tessék, ez meg egy színtiszta európai népmese; konkrétan a Rumpelstilzchen különös változata, ahol nem az erdei manó nevét kell kitalálni 3 nap alatt, hanem egy Japánban addig ismeretlen növényét, illetve nem egy újszülött gyerek az alku tétje, hanem egy frissen keresztény hitre tért, egyszerű japán férfi lelke. De persze nem is Akutagawa lenne, ha nem menne szembe az elvárásainkkal. Az utolsó pillanatban ugyanis emlékeztet egy aprócska tényezőre, ami megkérdőjelezi a "győzelem" definícióját, ráadásul igaza van: a pillanatnyi nyereség nem írja felül a hosszútávú problémát.
(Házi feladat: Utánanézni, hogyan viszonyult Akutagawa a külföldiekhez.)
Az estély (7 oldal)
Lost in Translation Akutagawa módra: hiába ölt magára nyugatias estélyi ruhát a fiatal Akiko, hiába tanulta meg, hogyan kell bécsi módra keringőzni, és hiába beszél még franciául is, amikor az európai származású táncpartnere egy viszonylag híres festményhez hasonlítja a szépségét, a bók ereje nem ér célba, hisz a nyugatias külcsínhez nem társul mélyebb kulturális tartalom.
Tényleg ennyire különbözőek vagyunk, hogy minden igyekezetünk ellenére sosem érthetjük meg egymást hiánytalanul? (Továbbgondolva a dolgot: érvényes még ez a végzetes tartalom-veszteség a mai rapid kultúrközi info-áramlásban?)
A zsebkendő (9 oldal)
Újabb gyöngyszem, ezúttal is az identitásválságról, mert ezeket szeretem a legjobban. Az első bekezdésben a főszereplő Haszegava professzor Strindberg Dramaturgiáját olvassa, majd bizonyosságot nyer arról, hogy a tartás megőrzése érdekében alkalmazott csendes tűrés a legnagyobb létező erény, végül pedig ráeszmél, hogy mások pontosan ezt a kiváló képességet tartják a leghitványabb ripacskodásnak. Most akkor csak az él igazán őszintén, aki úton-útfélen kikürtöli, milyen érzelmek gyötrik éppen? Vagy kaphatunk egy kis privát szférát anélkül, hogy hamis komédiásoknak tartsanak minket?
Ki a valódi ripacs?
Rém aktuális dolgok ezek. Jó cucc.
Várólista
Apropos aktuális: 2016-ban készítettek egy animációs sorozatot Bungou Stray Dogs címen, amiben Akutagawa úr mint természetfeletti képességekkel rendelkező fiatalember jelenik meg több kortársával és külföldi híres íróval egyetemben. Talán ennek is adok egy esélyt.
Aztán, hogy addig se unatkozzak, itt vár a polcomon egy szatirikus elbeszélés (miniregény?) is, a Víz alatti emberek.
Magyar Helikon, Budapest, 1975.
84 oldal, fordította Lomb Kató.
Fülszöveg:
A huszadik század legkiválóbb japán írója, s egyben a modern japán irodalom egyik megalapítója, Akutagava Rjunoszuke Víz alatti emberek c. kisregényében a korabeli japán társadalom gyilkos szatíráját írta meg. Történetének hőse, a 23-as számú elmebeteg, mintha az egyetlen józan, épelméjű ember lenne az általa ábrázolt világban: őrültségében rendszer van, tiltakozás és ítélet. Akutagava hősei sokszor lebegnek a valóság és álom határán, és ha követjük az írót a képzelet útjain, a keserű bírálatból megérthetjük a tanulságot. Akutagava élete is tiltakozás volt a társadalom képmutatása, az elbírhatatlan igazságtalanságok ellen. Az író összeroppant a valóság és a képzelet nyomasztó terhei alatt. Írói hírnevének tetőpontján, önmagával meghasonulva, önkezével vetett véget életének. Egy japán kritikusa élettörténetéről csak ennyit írt: „Megszületett, alkotott és meghalt. Életének története azonos műveinek történetével.”
Remélem, sikerült egy kicsit felkeltenem az érdeklődésedet Akutagawa munkásságával kapcsolatban. Köszönöm, hogy ismét meglátogattál, szeretettel várlak IDE meg ODA is.
Bye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése