Említettem már, hogy világéletemben rajongtam a képregényekért? A mangáknak hála az angol nyelvtudásom is folyamatosan fejlődött, múlt tavasszal pedig felvettem egy "képregény tanulmányok" nevű kurzust, ami meghozta a kedvemet a nyugati típusú képregényekhez is. Szerencsére kis hazánkban is újra fellendült a képregénykiadás, igyekszem is beszerezni az érdekesebb darabokat (sajnos az én pénztárcámnak is van feneke, de ez már más történet).
2017 során számtalan comic book, graphic novel és manga került fel a várólistámra, ezek közül a mai bejegyzésben olyan sorozatokról lesz szó, amiknek egyelőre csak az első részét olvastam el. Összesen 10 ilyen kötetet találtam a tavalyi olvasmánylistámon, japánt és amerikait vegyesen, ezek közül most a három seinen mangáról mesélek egy kicsit.
(Seinen: célközönségét az érettebb férfiak teszik ki. Pszichológiailag jóval megterhelőbb témákat feszegethet, mint az ifjúságnak való képregények, a cselekmény sokkal durvább, és mindezt a grafika is hűen tükrözi.)
Hirano Kohta: HELLSING 01.
Mangafan, Szigetszentmiklós, 2008.
208 oldal, fordította Koch Zita.
Fülszöveg:
A Hellsing Királyi Protestáns Lovagrend az Angol Korona évszázados szervezete – egy család, amelynek a feladata a birodalom védelme a természetfeletti és istentelen veszedelmektől. A lovagrend lelke Sir Integra Wingates Hellsing, legfőbb fegyvere pedig Alucard, a szervezet szolgálatában álló titokzatos ősvámpír, valamint – újabban – Seras Victoria, egy balul elsült bevetésen született vámpírlány.Az eredeti televíziós sorozat miatt fülig belezúgtam Sir Integrába, és azzal is túl sok időt töltöttem, hogy golyóstollal vázlatokat firkáljak Alucard lenyűgöző öltözékéről. Tehát semmi kétségem sem volt, hogy rajongani fogok a mangáért, csak abban nem voltam biztos, mennyire.
Tudtommal az egész Hellsing sorozat egy szenvedély-gyerek, vagyis senki sem hajolt át félelmetes mumusként Hirano Kohta vállai felett, hogy beleszóljon a történetvezetésbe a hülye fogyasztói statisztikáival. Ez meg is látszik a végeredményen: Ezeket a karaktereket nem érdekli, hogy rokonszenvesek-e, ez a sztori leszarja, ha a lelkedbe gázol, sőt még meg is tapossa egy kicsit. Egyetlen adrenalin gyorsvonat az egész, és ennél csak egyre izgalmasabb lesz, ha végre tényleg beindul a cselekmény. Erősen érződik rajta, hogy bevezető kötetről van szó, de érthetően közli az olvasóval a vámpíroktól hemzsegő alternatív Angliában uralkodó állapotot, a karakterek képességei és motivációi is világosak, szóval nincs okom panaszra. Talán csak annyi, hogy az anatómiai arányok nem mindig jönnek ki úgy, ahogy kellene, de alig zavaró, tényleg csak szőrszálhasogatásból említem.
Urasawa Naoki: MONSTER 01.
VIZ Media, San Francisco, 2006.
222 oldal.
Fülszöveg (saját fordításban):
A fiú kilenc év múlva tűnik fel újra dr. Tenma életében. Johan karizmatikus, de kőszívű fiatalemberré érett. Dr. Tenma mindent hátrahagyva kutat utána, miközben a rendőrség szorosan a nyomában van - ugyanis őt tartják a Németországon átsöprő gyilkosságok fő gyanúsítottjának.
Főszereplőnk, dr. Tenma úr egyszerűen túl érdekes karakter ahhoz, hogy már az első kötetben kiismerjük. Eleinte megvan benne a karrierjük elején járó szakemberek naivitása, aztán rá kell jönnie, hogy a rendszer nem egészen a Hippokratészi eskü szerint működik. Ráadásul mindezt egy idegen országban éli át, ahol nincs biztonsági háló, amire támaszkodhatna. Tehát az életének olyan pontján találkozunk vele, ahol bármerre billenhetne a mérleg: alávetheti magát a korrupt egészségügyi rendszer malomköveinek, vagy megmakacsolhatja magát, és hátat fordíthatna Németországnak egy hitelesebb munkakörnyezet reményében. Ekkor viszont megesik az a bizonyos incidens a súlyos fejsérülést szenvedett fiúcskával, ami lök egyet az önbizalmán, és ennek hála újra biztosnak érzi a talajt a lába alatt. De sajnos ez az idilli belső béke nem tarthat örökké, sőt még a kötet végéig sem... rég találkoztam ilyen egyszerűen kivitelezett, mégis profi jellemfejlődéssel.
Ez fantasztikus élmény - lesz. Tele van feszültséggel, balsejtelemmel és az emberiség egészére vonatkozó bizonytalansággal. Hiszen senki sem láthatja előre, milyen következményekkel járnak a tettei, legyenek bármilyen jó szándékúak is. Tökéletes dilemma egy hosszútávú sorozathoz.
Shogakukan, Tokió, 2003.Nincs hivatalos angol vagy magyar fordítása, ezért fülszöveget sem tudok hozni. Röviden és felületesen: egy csoport antiszociális bűnözőnek titulált fiú útját követhetjük végig, akiket egy javítóintézetbe dugnak megrohadni az '50-es évek Japánjában, ami eleve mocsok nehéz korszak volt a japán társadalomnak, de erről talán máskor mondok többet. Lényeg, hogy ezek a kiskorú fiúk eleve cudar helyről indultak az életben, és ahogy lassan kibontakozott a háttértörténetük, egyre nőtt az irántuk érzett empátiám - ahogy az egymáshoz fűződő barátságuk is egyre erősebb kötelékké vált.
Ne tévesszen meg a cím, ebben a történetben ritkák a békés pillanatok. A fiúknak embertelen kínokat, testi-lelki megszégyenülést kell kiállniuk, amitől a felemelő jelenetek csak még mélyebben markolnak az ember mellkasába. Egyetlen kivetnivalóm, hogy minden nagyon fekete-fehér: az anti/hősök néha már természetfeletti erőkről tesznek tanúbizonyságot az eszméikhez való hűség érdekében, a gonoszok pedig vérbeli szörnyetegek, gennyládák, és a rajzstílus is ehhez igazodik: minden szereplőről rögtön lerí, melyik csoportba tartozik. Nem állítom, hogy ez objektíven problémát jelent, de én a magam részéről szeretem, ha nem ennyire egyértelmű a dolog.
Zárásként még átváltanék kicsit angolra, különben nem hangzik olyan jól a szöveg:
I don't always read melodramas. But when I do, it's motherfucking RAINBOW.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése