Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy spook-a-thon, melynek keretében leporoltam és egy hét (plusz két nap) alatt kiolvastam Charlotte Brontë Jane Eyre c. regényét. Most, négy hónap elteltével úgy érzem, ideje beszélnünk is róla - már csak amiatt is, mert a NK Bookclub egyik közös olvasmányáról van szó.
Figyu! Ha egyelőre nem olvastad a könyvet, illetve egy feldolgozását sem láttad még, akkor ez a bejegyzés nem Neked való. Most az egyszer hallgass rám, kérlek, mert van a történetben egy titok, amitől sokkal izgalmasabbá válik a cselekmény, én pedig pár sorral lejjebb lelövöm a poént. Szóval érted. Csak saját felelősségre olvass tovább.
Ulpius, Budapest, 2007.
564 oldal, fordította N. Kiss Zsuzsa.
Fülszöveg:
- Egy nagy verem, ahol tűz ég.
- És szeretnél beleesni abba a verembe, és örökké ott élni?
- Nem szeretnék, uram.
- Mit kell tenned, hogy ezt elkerülhesd?
Egy pillanatig gondolkoztam, s mikor megszólaltam, helytelenül válaszoltam:
- Vigyáznom kell az egészségemre, nehogy meghaljak."
A regény vadromantikus cselekménye, érzelmessége révén nagy sikert aratott. Címszereplője koldusszegény árvalány, akit egy komisz nagynéni nevel, majd beadja a lowoodi árvaházba. Jane tanítói oklevelet szerezve egy gazdag birtokos, Rochester házában lesz nevelőnő. A bonyodalmak viszont főként ezután kezdődnek...
A bátor és tiszta, önmagához és szerelméhez mindig hű Jane vezeti el a XIX. század Angliájának világába az olvasót, aki az ő tisztán látó szemével figyelheti a kastélyok színesen kavargó társasági életét és a színes kavargás mögött megbúvó könyörtelen önzést.
Ebben a regényben tényleg minden megtalálható, ami gyorsabb ütemre bírja a gótikus irodalom szerelmeseinek szívét: Ocsmányul viselkedő rokonok, árvaház, angyali példaképek, vadregényes tájak, hatalmas, zegzugos épületek, hátborzongató rejtélyek és szerelmetes évődés. Sőt, talán ebben a regényben tűnik fel először a "second / third act break up" toposz, ami manapság már kötelezőnek számít mind a tragikus, mind a komikusan romantikus történetek körében. Egyáltalán nem csodálom, hogy máig akkora sikere van, amekkora, ugyanakkor meg kell hagyni, hogy ez a sikersztori sem való mindenkinek. De előbb a pozitívumok!
Valami régi
Jane Eyre élete tele van meseszerű elemekkel. Ő maga egy az egyben Hamupipőke sorsát kapja, az elárvult leányét, aki végtelen türelem és akaraterő árán jut feljebb a ranglétrán. Edward Fairfax Rochester, Thornfield Hall ura a feleség-gyűjtő Kékszakállt juttatja eszünkbe, a szegény Bertha pedig hűen ábrázolja, mivé válna Rapunzel ennyi év bezártság után.
Ezek közül a jól ismert történetek közül engem Bertha helyzete gondolkodtatott el leginkább, ezért ezt a szakaszt neki szentelem.
Bertha Masont sokan tekintik Jane tükörképének vagy ellenpontjának. Míg Jane visszafogott, sápatag, illedelmes alkalmazott, akit angol hidegvérre neveltek, Bertha a napsütéses Jamaicán cseperedett fel, helyi gyönyörűségnek számított - és mellesleg erőszakos tettekre ösztönző őrületet örökölt a felmenőitől.
Pszichológus hallgatói ártalom, hogy ilyen párhuzamok láttán mindig felvillan a fejemben Zsiga tata strukturális modellje: az Id-Ego-Superego triumvirátusa, ahol az Id az ösztönös vágyak közvetítője, a Superego pedig erkölcsi gátként befolyásolja a viselkedésünknek. A modell alapján Jane elnyomja az Id-jét, és teljesen a Superego-ja hatalmában él, Berthából viszont épp a Superego hiányzik, ami megakadályozná vad kirohanásaiban.
Bertha tulajdonképpen a megtestesült tűz: bármit felfal, ami az útjába kerül, és mérhetetlen pusztítást hagy maga után, ha nem sikerül kordában tartani a benne tomboló energiát. De a XVIII-XIX. században még nem alakultak ki a megfelelő módszerek a hozzá hasonló problémával küzdő személyek kezelésére, sőt embertelen sors várt rájuk az elmegyógyintézeteknek csúfolt intézményekben, ezért felmerül a kérdés, hogy mai tudással támogassa-e az olvasó Rochester döntését. Hiszen a világtól elzárva, egy személyes gondozóval sokkal jobb sora volt szegény Berthának, mint megszégyenülve és ápolatlanul egy koszos cellában, ugye?
Elhiszem, hogy Rochester önzetlenül tette, amit tett, hiszen a saját ismereteihez mérten ez volt a leghumánusabb eljárás. Aláírom, hogy a toronyba zárt királylány elszigeteltsége csak ronthatott Bertha állapotán (nem is kicsit), mivel semmi módja nem volt arra, hogy visszaintegrálódjon a társadalomba, és bele se merek gondolni, hogy a gondozója, Grace Pool hogyan birkózott meg egy ennyire megterhelő feladattal... a másik opcióval összevetve mégis megérdemelnek egy vállon veregetést Rochesterrel együtt. Legalább megpróbálták.
Valami új
Meglehet, hogy a "nagyszájú" (a. k. a. önálló gondolkodásra képes) kislányból a lowoodi árvaházban tapintatos hölgyet faragtak, Jane mégis megőrizte lelki erejét, és koránt sem vált olyan hidegvérűvé, mint amilyennek kifele mutatta magát a túlélés érdekében. S ha szembelovagolt a megfelelő partner, sosem hagyta ki a lehetőséget, hogy intellektuálisan stimuláló eszmecserébe bocsátkozzon vele. Jane bizony sosem szűnt meg "nagyszájúnak" lenni, csak felnőtt, és okosan felkutatta az őszinteség és önkifejezés alternatív módját.
Rochester tökéletes partnernek bizonyult ezekhez az eszmecserékhez. Világjáró ember lévén a látóköre is tágabb volt a környékbeliek javánál, ezért eleve nyitott volt az új élményekre, illetve szédületes humorérzékkel rendelkezhetett. Gondoljunk csak bele, hányszor komédiázott különböző jelmezekben a regény során, és mennyire élvezte a játékot! Akármilyen mogorvának ábrázolják a legtöbb adaptációban, az én agyamban Rochester karizmatikus lélekként maradt meg, aki az őt ért keserűség miatt gyakran magába fordul - nem morcoskodni, csak gondolkodni. A Berthával átéltek hatalmas törést okozhattak a fiatal Rochester életében. Akkoriban még túl fiatal volt egy ilyen fajsúlyú döntéshez, nem csoda, ha maradandó károkat hagyott maga után.
Mindenesetre az érett Rochester, aki sok pofont kapott a női nemtől élete során, olyasmit láthatott meg a proto-feminista Jane-ben, ami a felületesen bámuló szemek számára sosem tárja fel magát, és vice versa. Ezért a párért élmény volt szurkolni.
Valami kölcsönzött
Jane Eyre fiktív önéletrajzában természetesen feltűnnek elemek Charlotte Brontë életútjából is. Lowoodot például az alapján a lanceshire-i iskola alapján mintázta, ahol két nővérét is elvesztette. Túl fiatalon temették el őket, mint Jane legjobb barátnőjét, Helen Burnst is. Jane-hez hasonlóan Charlotte is volt tanárnő és nevelőnő, illetve biztosan észrevetted, hogy Charlotte gyakran használja szócsőként Jane-t a regény során, amikor a nők társadalmi helyzetéről esett szó.
Az ilyesmit mindig tárt karokkal fogadom egy klasszikus regényben, mert ha a cselekmény már magával ragadt, nagyon frissítő tud lenni egy csipetnyi társadalomkritika. Maga az agytorna, hogy belehelyezed magad egy másik korszak emberének gondolatvilágába, szerintem csak pozitív eredménnyel járhat.
Nem néztem utána, pontosan meddig terjed a hasonlóság fikció és valóság között, de ezek nélkül az életrajzi elemek nélkül a Jane Eyre talán sosem válik ennyire eseménydús kor- és lélekrajzzá.
Valami kék
Végül szót ejtenék egy apróságról, ami szerintem csiszolásra szorult volna.
Talán a modern történetvezetésből táplálkozó elvárásaim miatt van, de az utolsó negyed eseményei halálos unalomba taszítottak. Támogattam Jane döntését, hogy elhagyja Rochestert, és csak akkor tér vissza hozzá, amikor már társadalmi pozíció és anyagi helyzet terén is egyenrangú félként állhat szembe vele, de a két pillanat közti történések olyan vontatottan kúsztak előre, mintha derékig a mocsárban gázolnának.
A Rivers család tagjai eleve kidolgozatlan jellemeknek tűntek az addigi, szépen rétegelt karakterekhez képest, a St. Johnnal kapcsolatos vita különösen idegesített. Elhiszem, hogy az Eyre-ék akaratosságát örökölte, de hogy Jane-nek milliószor el kell ismételni előtte ugyanazokat az érveket, mire felfogja, hogy nincs esélye nála, az alaposan lefárasztott. Amúgy is, milyen kényelmes egybeesés, hogy Jane tudatlanul pont a saját rokonsága háza előtt esett össze a kimerültségtől. Igen, a kényelmes szerintem találóbb kifejezés a szerencsésnél, mert foghatjuk a dolgot a mesebeli gondviselésre, nekem ez akkor is írói lustaságnak tűnik.
Kár, hogy ilyen érzések jutottak a regény végére. Kötve hiszem, hogy valaha újraolvasom a könyvet, de ha a nagy egészet tekintem, mégis csak csodálni tudom Charlotte-ot, hogy ilyen többrétű, megfontolt szerkezetű, mégis életszagú alkotást tett le a viktoriánus asztalkájára.
A NK Bookclub márciusi olvasmányait még nem hirdették ki, viszont a másik februári regényünk Szerb Antal Utas és holdvilága, amit nagyon szeretnék már újraolvasni. Szóval nem ígérek semmit, de egy biztos: Jövő hétfőre is kell blog témát keríteni.
Addig is köszönöm a látogatást, szeretettel várlak IDE is, ODA is.
Bye.
Utóirat: Számtalan videót néztem a regényről olvasás közben, amik némileg befolyásolták, milyen részletek maradtak meg a cselekményből. Példának okáért itt hagyom Neked Jen gondolatait, valamint Lauren ismertetőjét a könyv különböző filmadaptációiról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése