mangahullám | szex, szerelem, illúzió: Mihara Mitsukazu bemutatkozó kötete

Szervusz, kedves Blog-Vándor!

Tegyük fel, hogy kezdő mangakaként (japán képregény-készítő) alkalmad nyílik arra, hogy egy magazin pályázatának keretein belül jelentesd meg első komoly művedet. Tegyük fel továbbá, hogy ez a magazin elsősorban olyan képregényeket publikál, melyek célközönsége a kamaszkort épp elhagyó, illetve felnőttkorukat élő nőkből áll. Te hogyan mutatkoznál be a nagyvilágnak? A könnyű út persze az volna, ha a legelső alkotásodban egy közkedvelt témát dolgoznál fel, ezzel biztosítva az olvasók rokonszenvét, akik később hűséges rajongótáborrá nőhetik ki magukat. De választhatsz egy merészebb utat is, amivel fenekestül felforgatod az olvasók lelkivilágát, és így egy olyan mangát tehetsz le az asztalra, amitől még évtizedekkel később is leesik az ember álla.

Mihara Mitsukazu a merész út mellett döntött, és ezzel 1994-ben elnyerte a Feel Young magazin akkori pályázatának első helyezését. Bemutatkozó alkotása végül az 1997-es IC in a Sunflower című kötetében is megjelent, további hat rövid történet mellett, melyek nem szokványos nézőpontból közelítik meg a szex, szerelem, valamint a testi és lelki bántalmazás témaköreit.

Mihara későbbi rajzai nagy hatással voltak a Japánban honos lolita  öltözködési stílusra, életművét többek között a Gothic & Lolita Bible  divat-könyvmagazinnak készített illusztrációi tették külföldön is híressé.  Műveit 2006-ban kezdték el angolra is lefordítani, és bár magyarul eddig egy kötete sem jelent meg, mégis kedvem támadt írni egy röpke ajánlót Neked, hátha kíváncsi vagy ilyesfajta ínyencségekre is.

Ahol már a pornó sem segít:

Az első, díjnyertes történetnek már a címe is figyelemfelkeltő, nem csak a kényes téma, hanem a felszólítás szokatlansága miatt: Gomu no Iranai Kodomo-tachi, vagyis (az angol fordítás alapján): "Tartsátok távol az óvszereket a gyerekeinktől!"

Az emberek általában pont ennek az ellenkezőjét szokták hangoztatni, ugye? Minden értelmes szülő azt próbálja elmagyarázni  a gyermekének, hogyan élvezze mások fizikai közeledését biztonságosan, jóformán térden állva könyörögnek, hogy vigyázzanak magukra. Igaz, léteznek radikálisabb (idétlenül maradi) ősök, akik arra tanítanak, hogy közösülni kizárólag a szaporodás érdekében szabad. Ez a történet viszont nem róluk szól, sem a szenvedélyes szerelemtől fűtött, de tapasztalatlan kamaszokról, akik mindenáron baszni akarnak. Ó nem, épp ellenkezőleg.

A cselekmény szerint az ifjúság már nem leli örömét az intimitásban. Az új generációt cseppet sem érdeklik a test rejtelmei, ezért elbuknak abban, hogy örömet okozzanak másoknak, de már az önkielégítés sem hozza lázba őket. Ez a szélsőséges attitűd olyan súlyosan csökkentette a populációt, hogy a közoktatási rendszer kénytelen volt belefoglalni a pornográf filmek és magazinok tanulmányozását a tananyagba, sőt anatómiailag korrekt próbababákat is biztosítanak a középiskolásoknak, melyeken kötelező jelleggel gyakorolniuk kell az intim helyzeteket. A szülők manapság azért imádkoznak, hogy gyermekeik minél ügyesebben sajátítsák el a közösülés művészetét, és minél hamarabb átéljék a koitusz révén elérhető élvezeteket, mert ettől lesznek normálisak. A kamaszok pedig kénytelenek azt hazudni a felnőtteknek, hogy nagyon kellemesnek találják a felvilágosító órákat, és szívesen gyakorolják az ott hallottakat a szabadidejükben is.

Ennek az általános érdektelenségnek hála a szexuális úton terjedő betegségek előfordulása és a nemi erőszaktevés jelentőségtelen mértékre csökkent, de vajon mi vár egy olyan társadalomra, melynek fiataljai elfelejtették az intim együttlétek értékét?

HENRI DE TOULOUSE-LAUTREC:
Femmes de Maison

A legtöbb tudós (biológusok, etológusok, pszichológusok, stb.) egyetért abban, hogy az emberi faj legelső "szakmája" a prostitúció volt. Az őskori nő fizikai felépítése miatt elsősorban gyűjtögetéssel foglalkozott, és hogy hozzáférjen az életben maradáshoz szükséges fehérjékhez, a saját testét kínálta a vadászó férfiaknak.

Az ugye köztudott, hogy orgazmuskor oxitocin szabadul fel mind a férfiban, mind a nőben, ami amellett, hogy szabályozza a simaizom-összehúzódást, magas fokú örömérzetet is okoz, növeli a kötődést és a bizalmat, valamint csökkenti a félelemérzetet. A "legfrissebb" kutatások szerint ez az aranyos hormon akkor éri el a maximális hatását, ha az ember huzamosabb ideig egy darab, állandó társsal szeretkezik. Nemhiába nevezik a "szerelem hormonjának", hisz biológiai szinten emiatt érezzük kielégítőnek a monogám kapcsolatokat. Visszatérve az őskori esetre: Miután az oxitocin sikeresen egymáshoz kötötte a nőt és a férfit, a gyereknevelés sem jelenthet gondot. A születéskor még önálló életre képtelen csecsemőnek mindkét szülőre szüksége van. Anyuka biztosítja a tejcsit meg az esti mesét, apuka pedig hozza anyukának a husit, amiből a tejcsi lesz, és még a kardfogú tigrist is távol tartja. (Még egy pluszpont az oxitocin javára, hogy szoptatásnál is elárasztja a nőket, így nem csak a szülők között, de anya és gyermeke között is elősegíti a kötődés biológiai szintű kialakulását.)

Mindezek tekintetében, ha valaki még egyszer azzal jön Neked, hogy a kölcsönösen kielégítő szex mellékes egy egészségesen működő családi egység kialakításához, nyugodtan röhögj a képébe.

amikor egy koton már csak léggömbnek jó...

A jó szex tehát több szinten járul hozzá egy társadalom működéséhez: A fajfenntartás mellett részben felelős a szoros személyközi kapcsolatok kialakításáért is. Egy ilyen alapvető, ösztönös vágy "kihalása" súlyos következményekkel jár, így nem csoda, hogy Mihara történetében országos szintű oktatási mozgalom indult annak érdekében, hogy a gyermekek nagyobb erőfeszítést tegyenek arra, hogy "felfedezzék" és "elsajátítsák" a szexuális vágyat. De ahogy a kötelező olvasmányokról is azt állítják, hogy meg kéne szerettetniük a nebulókkal az irodalmat, a legtöbb esetben mégis pont ellenkező hatást érnek el, úgy ez a hatalmas mértékű szexuális liberáció is kudarcba fullad. A kötelesség paradox hatása csak még jobban hozzájárul, hogy az új generáció elidegenedjen az intimitás gondolatától. Ezek a kamaszok lassan már azt sem tudják értelmezni, mit jelent a szerelem fogalma. Igen, megtanulják a megadott definíciókat. Igen, gyakorolnak a próbababákon, elolvassák a kötelező pornót, megnézik a kötelező videókat. De amint lexikális tudásként kezdik kezelni a szeretkezés aspektusait, már nem is érzik élet-közelinek a dolgot.

Ebben a történetben a népességcsökkenés egyetlen ellenszere a mesterséges megtermékenyítés. De vajon mennyi időt és energiát fektet az ember egy olyan gyermek egészséges testi-lelki fejlődésébe, akit pusztán kötelességből segített a világra?

"A kétségbeejtő helyzetek

kétségbeesett tetteket szülnek"

Az elhanyagoltság témája többször is felbukkan ebben a kötetben, mindig más körülmények között, így Mihara többféle megküzdési módot is bemutat az olvasóinak.

Rögtön a második történetben ízelítőt kapunk abból, milyen hatással van egy családra, ha a szülők előnyben részesítik valamelyik gyermeküket, míg a másiknak annyit sem engednek meg, hogy szabadon kifejezze az érzéseit. Ez a fajta lelki bántalmazás sosem csak az elhanyagolt gyermekre van hatással. A "kedvenc" annyira elbizakodottá válhat, hogy olyan viselkedést enged meg magának, ami egy egészséges testvér-kapcsolatban eszébe sem jutna.

A következő történetben az elhanyagolt férj akár egy élettelen tárgyba is képes beleszeretni annak érdekében, hogy némi törődést és meghittséget érezzen; máshol a szülő oly mértékű traumát okoz a gyermekének, hogy az kénytelen teljesen megszakítani a kapcsolatát a valósággal, mert másként nem tudja feldolgozni az eseményeket.

Mihara rendkívül szélsőséges helyzetekbe emeli a karaktereit, és szívbemarkoló pontossággal jeleníti meg az emberi psziché működését. Mégsem hatásvadász, hiszen a legdurvább képeket a képzeletünkre hagyja - nem sokkolni akarja az olvasóit, hanem szembesít minket azzal, hogy Joker alapelve bizony mindenkire érvényes (Egyetlen rossz nap is elég ahhoz, hogy őrületbe kergesse a világ legjózanabb emberét). Így lesz a bántalmazottból bántalmazó, emiatt menekülünk tudtunkon kívül irracionális illúziókba. Ez nem a "helyes kontra helytelen viselkedés" kérdése, csak egy önvédelmi stratégia, nem több, nem kevesebb, ezért Mihara célja nem is az, hogy tanulságot vonjunk le a történeteiből. A felmerülő kérdések megválaszolása helyett arra kényszerít, hogy még több kérdést tegyünk fel magunknak.

Amikor egy teher túl nehézzé válik, az összeomlás számos lehetősége áll a rendelkezésünkre, és mindenki megtalálja a számára legalkalmasabbat. Mit gondolsz, a Tiéd hogy nézne ki?

Ami a rajz-stílust illeti: Nem nagy durranás, de a panelek elrendezése jól követhetővé teszi a cselekményt, és sokszor találkozunk "légüres terekkel", amik szépen kihangsúlyozzák a történeteket belengő elhagyatottság/egyedüllét érzését. Ha viszont azért érdeklődsz Mihara művei iránt, mert kíváncsi vagy a védjegyét jelentő lolita-ruhakölteményeire, akkor sajnos egy másik kötetét kell kézbe venned. Ebben a manga-gyűjteményben a lecsupaszított kilátástalanság kerül a középpontba, nem a csinos szoknyafodrok.

De természetesen engem is érdekelnek azok a bizonyos ruhaköltemények, szóval biztos lehetsz benne, hogy még idén több Mihara Mitsukazu mangát is górcső alá fogok venni. Addig is köszönöm, hogy ismét meglátogattál, szeretettel várlak a csevegőbe is.

Bye-bye.