vámpíros vasárnap | paródia, vagy mély csalódás?

Szervusz, kedves Blog-Vándor!

A fenti könyvelőzetest nézve azt gondolná az olvasó, hogy A neveletlen hercegnő naplója c. sikersorozat írónője ezúttal is mélymerülést végzett az abszurd szituációk óceánjában, és ezúttal egy-két másik sikersorozatnak mutat fricskát, melyek fölösleges szerelmi háromszögekkel és kiállhatatlan főszereplőkkel fertőzték meg a misztikus ifjúsági irodalmat. Nekem sok kellemes pillanatot szereztek Meg Cabot hercegnős könyvei, de ha nem láttam volna a vicces kis videóját, én sem szívesen nyúltam volna a mai bejegyzésben bemutatott regényeihez. Így viszont úgy gondoltam, ha már jelentkeztem egy vámpíros kihívásra, miért ne kezdjem a teljesítést az Olthatatlan vágy duológiával? Végül is Cabot asszonyság csak nem ír olyan szenvelgős baromságot, amit a többi vámpíros regény teljesen komolyan vesz, ugye? Vagy ha mégis, akkor is csak paródiaként lehet tekinteni az egészre, ugye? Ugye?

Lássuk, miről is beszélünk:

Rosszul vagy a vámápíroktól? Meena Harper is.

A főnökei miatt azonban írnia kell róluk, még ha nem is hisz a vérszívókban.

Pedig Meenától nem áll távol a természetfeletti. Tudja, hogyan fogsz meghalni. (Persze, úgysem hiszel majd neki - ahogy más se.)

De hiába a jóstehetsége, elköveti a hibát, hogy beleszeret egy modern kori hercegbe.

Lucien Antonescu sötét titkot rejteget. Olyan titkot, ami miatt sokan - köztük egy ősi vámpírvadász társaság is - a halálát kívánják.

Csakhogy Lucien már eleve halott. Talán ezért ő az egyetlen pasi, akivel Meena el tudja képzelni a jövőjét. Ugyanis a lány mindenki más sorsát képes megjósolni, csak a sajátját nem.

Bár Luciennél jobb pasit álmodni sem lehet, Meena talán mégis egy rémálomba csöppent.

Elérkezik az idő, hogy a saját jövőjébe lásson...

Már ha van jövője.

Unalmasnak érzed a fülszöveget, mintha már ezerszer olvastad volna? Akkor már érted, miért nem akartam eredetileg kézbe venni, ugye. Mert igazad van: nincs elég ujjam ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor futok össze ugyanezzel a koncepcióval, akár természetfeletti szereplőkről van szó, akár hétköznapi románcokról. Mégis adni akartam egy esélyt ennek az 500+ oldalas, rongyos gerincű könyvtári könyvecskének, mert rendíthetetlenül bíztam abban, hogy lesz ebben valami plusz ökörség, ami a többiből hiányzik, és volt is... csak nem elég.
Ezért úgy döntöttem, telehintem ezt a bejegyzést néhány igazi vámpírparódiával, hogy legyen, ami felvidítson.

Szappanopera a szappanoperában:

A bugyuta csavarokkal operáló, mégis abszolút kiszámítható végkifejletű sorozatok a kereskedelmi csatornák aranybányái, így nem csoda, hogy ezekkel töltik ki a délutáni műsoridőt, amikor a hormontúltengéstől szeszélyes kislányok már hazaértek az iskolából, a legtöbb otthon ülő nénike pedig már felébredt az ebéd utáni sziesztából. De persze ezek a kislányok és nénikék is komoly választás előtt állnak, hiszen a fogyasztói társadalom stabil oszlopaiként kötelességük megválasztani azt az egy-két telenovellát az azonos műsoridőben futó társaik közül, ami mellett örökre (vagy legalább a sírig, epizód-mennyiségtől függ) elkötelezik magukat. S mivel manapság (vagyis a könyv írásakor, 2009/10-ben) a vámpírok a fő mézesmadzagok az "alkonyat mamik" és kölykeik számára, ezért a nagy csatornák mind bele akarják vinni ezeket a természetfeletti bájgúnárokat a legtöbb pénzt hozó sorozataikba. Emiatt Meena Harper is kénytelen megbarátkozni a ténnyel, hogy az Olthatatlan vágy című bugyuta romantikus dráma, amin évek óta dolgozik forgatókönyvíróként, egyik percről a másikra átvedlik a vérszívók és démonvadászok bugyuta, de szexi osztálytalálkozójává. Ez persze rohadtul felforralja az agyvizét, de nem annyira rohadtul, mint a szörnyű, de izgalmas felfedezés, hogy véletlenül pont ugyanebben az időszakban bukkannak fel ugyanezek a figurák a magánéletében is.

Ebből lehetett volna valami, ha Cabot asszonyság alaposabban kihasználta volna a paradoxont, hogy Meena élete hasonlóbb egy szappanoperához, mint a szappanoperák a mindennapi élethez. Semmiképp sem olyan mestermunka, mint amilyen a Hétköznapi vámpírok, de mondjuk egy könnyed kis komédia, ami szándékosan dagonyázik bugyutaságban. Néhány fejezetig reménykedtem is benne, hogy Cabot asszonyságnak sikerült egy önironikus kiseposszal megajándékoznia minket. Aztán nagyon elszúrta azzal, hogy elkezdte komolyan venni a cselekményt. (De most nem lövöm le a poént, hátha - bár fogalmam sincs, miért - mégis meggyőzött a fülszöveg.)

Ettől függetlenül voltak jó ötletei az egész vámpírmitológiával kapcsolatban. Például: most nem III. Vlad Tepes, havasföldi fejedelem pompázik vérszomjas szörnyetegként, hanem a fiai, akiknek teljesen eltérő elképzeléseik vannak az egész éjlény-léttel kapcsolatban. Aztán belekerül a levesbe Szent Johanna, mint Meena látomásokkal küzdő lelkitársa, illetve a sárkányölő Szent György is, egy nagyon ügyesen tálalt legenda keretében (Drakula = sárkány, érted). Az egyik kedvencem Lucien egyik megjegyzése, melyben elmagyarázza, hogy azért tud invitálás nélkül járkálni ki-be Meena lakásába, mert a babonás népek otthonaival ellentétben a mai apartmanok már nincsenek felszentelve.

Szóval, hogyha nagyon engedékenyek akarunk lenni, akkor ebből akár valami jó is kisülhetett volna, de van itt egy másik bibi is: amikor vicces akar lenni, az is nagyon erőltetett, sőt szinte már fájdalmas is. Meg Cabot aranyos humorérzéke ugyan felcsillan néha, csakhogy egy percig sem felejted el, hogy az írónő mosolyogtat meg, nem a karakterei - ahogy például ebből az idézetből  is látszik:

"Lucien felemelte a karját, hogy megvédje az arcát a törmeléktől.

Ekkor azonban Dimitri, mint akit láthatatlan szélroham kapott fel, egy szemétlerakó konténerhez vágódott. Az esését felfogta egy rakás kilapított kartondoboz, amit a konténer oldalában halmoztak fel, hogy majd újrahasznosítsák. Ellenkező esetben Dimitri olyan erősen csapódott volna bele a fémtárolóba, mintha egy szögbelövőből lőtték volna ki.

A férfi kábultan hevert, a forgatag pedig, amit teremtett, olyan hirtelen halt el, ahogyan Dimitri összeesett; az üvegszilánkok és a szemét visszahullt a földre.

Lucien az öccse felé indult, de megállt, hogy gondosan eltapossa a szivarcsikket, amit Dimitri ejtett el, majd felvette és a testvére mögötti konténerbe hajította.

Lucien dühös volt... de még dühében sem szemetelt."

(Ciceró, Budapest, 2011; 122. oldal)

De hát eva - mondhatnád -, a vicc pont a helyzet komolyságának és Lucien prioritásainak kontrasztjából származik! - mire én: Az rendben van, hogy Lucien oda nem illő dolgokat művel életveszélyes szituációkban, csakhogy nem tudok rajta nevetni, miközben az egész regényben egy maradi felfogású, karótnyelt (no pun intended) ficsúr szerepében flörtöl a főszereplővel, akit teljesen birtokba akar venni, és nem tűri a "nem"-et. Egy ilyen ellenszenves karakter művelhet akármilyen poénos vagy akár hősies dolgot, engem sosem nyer meg magának.

A friss szerelmet megzavaró vámpírvadász, Alaric Wulf sem bővelkedik személyiségben a "morcos macsó" jellemén túl, de neki legalább kijutott az a privilégium, hogy zsémbeskedő öregurak és fegyveres apácák veszik körül, ami mindig plusz pontot jelent egy vígjátékban. Ráadásul Meena sem kapcsol zombi csitri üresjáratba, amikor együtt vannak egy teremben, és bőven elég lett volna a kettejük dinamikája, hisz Lucien harmadik keréknek is csapnivaló, de ez már egy másik történet...

A folytatásban:

Szóval, nem éreztem olthatatlan vágyat ahhoz, hogy elolvassam a második részt is, de kellett a kihíváshoz, és ugyan mély csalódás ért, szerencsére nem haltam bele.

Meena Harper nem átlagos lány: meg tudja jósolni mások halálát. Most végre elismerik a képességét, a Palatinus Gárda, a Vatikán titkos démonvadász egysége alkalmazza, hogy végre leszámolhassanak az élőhalottakkal.

Igaz, Meena tényleg járt Lucien Antonescuval, Drakula fiával, a sötétség hercegével... de ez azelőtt történt, hogy a kapcsolatuk zátonyra futott, a férfinak pedig nyoma veszett. Meena megesküszik, hogy vámpírokkal nem kezd többé... de előbb még be akarja bizonyítani, hogy a démonok is képesek szeretni.

Meena tudja, nehéz lesz meggyőznie a kollégáit - főleg Alaric Wulfot, a hírhedt démonvadászt -, hogy a vámpírokban maradt még jóság - különösen most, hogy halálos veszély fenyegeti a Palatinust, sőt Meena családját és barátait is.

A titkok feltárása során Meena válaszúthoz érkezik: végleg el kell döntenie, kinek az oldalán áll. Az érzéseit nem titkolhatja többé, és olyan kísértés éri, amelyről nem is sejtette, hogy létezik. Vajon ellenáll neki?

Na, vajon... itt inkább az a kérdés, hogy vajon sikerült-e Cabot asszonyságnak még fölöslegesebb folytatást írnia az eredeti műnél? - és ha ez volt a célja, mesterfokon végzett a próbán. Most komolyan, ez az egész duológia olyan, mint egy fogadás balul elsült eredménye. Annyi kegyelmet azért mutatott az írónő, hogy a második rész "csak" 294 oldalas. Az első résznek még megvolt az az előnye, hogy személyes testvéri viszályok mozgatták a szálakat, a másodikban viszont a mentsük-meg-a-világot feladat kerül középpontba, ami még jellemtelenebbé és feledhetőbbé teszi az egészet.

Ha ez egyetlen nagy trollkodás volna, nem sajnálnám a papírt, amire nyomtatták. De kötve hiszem, hogy az lenne. Paródiához hiányzik belőle a merészség, misztikus romantikus komédiából is olvastam már különbet. Egyik könyv sem ártalmas, ugyanakkor egyik sem élvezhető önmagáért vagy a karakterekért. Csak a hard core Meg Cabot rajongóknak ajánlom, de sajnos nekik sem tiszta szívből.
Mindenesetre köszönöm, hogy meglátogattál, szívesen látlak itt is, ott is, amott is.

Bye.

Utóirat:
Ha feltűnt, hogy nem boncolgattam külön a főszereplő/mesélő, Meena Harper karakterét - nos, ez azért van, mert Meenát egy az egyben Sookie Stackhouse-ról koppintották. Kérlek, legyen elég ennyi. Úgyis írok majd a True Bloodról is, jobban mondva az első két kötetről. Szintén a vámpíros kihívás miatt. Mert az önsanyargatás jó buli, ha az ember molyos plecsnit kap cserébe.