vámpíros vasárnap | ízlések és vércsoportok

Szervusz, kedves Blog-Vándor!

Előzetesben hadd nyugtassalak meg: ez lesz az utolsó olyan vámpíros sztori, amit nem ajánlok, hanem inkább le... hurrogok, mert még egy hozzám hasonló mazochistának is vannak határai. De hát egy olyan kihívás, mint a vámpírmaraton, megéri, hogy vért izzadjanak érte.

Charlaine Harris bestsellere, melynek televíziós változatából az HBO hét - ismétlem: HÉT - évadon keresztül fejte a profitot, 2009 óta érhető el magyarul is, ami azt jelenti, hogy a 2008-ban elstartolt televíziós sorozat népszerűsége nélkül talán le se fordították volna. Én személy szerint különösen az Eric Northmant alakító Alexander Skarsgardot hibáztatom emiatt, mert maga a cselekmény aligha vonzott be elég nézőt / olvasót ahhoz, hogy mind a 13 könyvre elegendő fát kerítsenek, amik tüzelőként sokkal nagyobb hasznot nyújtottak volna az emberiségnek, mint jelenlegi formájukban. Mert ez az erotikus krimi minden, csak nem krimi, és az erotikusnak szánt jelenetekből is csak az erotika hiányzik, nem nagy dolog, tényleg.

Most pedig elérkezettnek érzem az alkalmat, hogy tisztázzak valamit: ebben a bejegyzésben nem Téged, mint a fogyasztói társadalom fontos tagját szidlak, vagyis ha éppenséggel ez az egyik kedvenc sorozatod, nem tartalak gyengeelméjűnek vagy könnyen kaphatónak az ízlésed miatt. Én magam is rengeteg baromságot tudok imádni, ez viszont pont azok közé tartozik, amik nem jöttek be. Ízlések és pofonok. You do you.

Felvizezett metaforák:

Sookie Stackhouse pincérnő a louisianai Bon Tempsben. Csinos, de csendes lány, aki nem jár el szórakozni. Oka van rá. Sookie ugyanis olvas mások gondolataiban. Bill magas, sötét hajú, jóképű srác - és a lány egy árva szót sem hall a gondolataiból. Tehát pontosan az a fajta pasi, akire egész életében várt...

Nézzenek oda, hiszen ebben a fülszövegben szó sem esik gyilkosságról, nyomozásról meg hasonlókról! Ahogy tulajdonképpen semmi más lényegesebb információról sem. Mint például, hogy a vámpírok ebben a sorozatban megejtették sajátos, tömeges coming out-jukat, s immár törvényes állampolgárokként járják az éjszakákat. A True Blood névre keresztelt, japán gyártású lötyi pedig elvileg minden szükségletüket kielégítik, ami a táplálkozást illeti, szóval elviekben még csak félni sem kell tőlük. De ha már jólesően borzongani sem lehet ezektől az egykor oly' különleges ragadozóktól, mi értelme vámpírokról írni?

Kedvenc vérszívóink első irodalmi megjelenésük óta két általános félelmet testesíthetnek meg: az első természetesen a saját szexuális vágyaink hatalmától való rettegés, ami talán nem is magától az aktustól, hanem inkább a felelőtlen cselekvés következményeitől való félelemként értelmezhető; a második pedig az idegenektől való félelem. Mármint bármilyen idegentől. Azoktól, akiknek más a nyelvük, a vallásuk, a világfelfogásuk, a teljes kulturális hátterük. Félünk, hogy a megjelenésükkel teljesen felforgatják az életünket, pláne, ha nagy tömegekben kerülnek elő a föld alól, ahogy a True Bloodban is. Ez a félelem most idehaza is baromi aktuális, ezért érdekelt, mit hoz ki Charlaine Harris ezekből a briliáns metaforákból. Egy nagy lófaszt. Azt.

"- Azt gondoltam, hogy olyan nem amerikai megtagadni tőlük azt a jogot, hogy ott élhessenek, ahol akarnak. (...) De tudod, mi van, Sookie? A vámpírok nem amerikaiak. Még csak nem is feketék, ázsiaiak vagy indiánok. Nem tagjai a Rotary Clubnak vagy a baptista egyháznak. Simán csak vámpírok. Ez a bőrszínük, a vallásuk és a nemzetiségük."

- Élőhalottak Dallasban, 176. oldal.

Charlaine Harris minden alkalmat megragad, hogy a szánkba rágja, mennyire maradiak és rosszindulatúak a vámpírellenes gondolkodású polgárok, miközben a hősöknek kikiáltott szimpatizánsok vagy halomra halnak, vagy ínycsiklandó, törvényellenes vacsoraként loholnak a szexrabszolgaként kitartott vámpírjuk után, ami szintén nem a legegészségesebb kapcsolat két ember között, még akkor sem, ha az egyik történetesen már nem lélegzik. A szexfüggők és drogfüggők között is kiemelkedő párocskát alkot Sookie és Bill, a telepata és a vámpír, mert rajtuk keresztül belátást kapunk Charlaine Harris legnagyobb átverésébe: az ilyesmiről a jóhiszemű olvasók simán beveszik, hogy az alapja csakis igaz szerelem lehet. Szóval nem csak a másság elfogadásának témáját lengi be a kettős mérce áporodott bűze, hanem a karakterek személyes, párkapcsolati értékrendszerét is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy mindkét általam olvasott kötet felénél elérkezik a pont, ahol főszereplőink kis időre szakítanak, hogy aztán egy fejezet múlva ismét vad állatokként essenek egymásnak. Ezt a huzavonát én is átéltem párszor, amikor újra meg újra elhatároztam, na, most már tényleg ideje leszokni a dohányzásról, de komolyan. Sookie sem rest ehhez hasonló "határozott" fogadalmakat tenni a vámpírokkal kapcsolatban, amiket sosem rest megszegni sem, természetesen mindig a szerelem nevében.

Ezeregy botrány meséje:

Ami a mellékszereplők kidolgozottságát illeti, ne várj sokat, becses narrátorunk ugyanis nem hajlandó az alapvető külsőségeken túl több jellemet tulajdonítani az őt körülvevő társaságnak, sem a szimpatizánsoknak, sem az ellenzőknek. Ha ugyanis nem a mesélőnk körül forog adott személy élete, akkor nem is érdemes vele foglalkozni.

Erre még rátesz egy lapáttal, hogy Sookie Stackhouse a legönellentmondásosabb narrátor, akivel valaha találkoztam. Az első könyv feléig még önálló, nyitott, határozott nőként tűnik fel, aki kész harcolni az igazságtalan előítéletek ellen, és képes szembenézni a saját démonaival. Kissé járatlan még az élet nagy dolgaiban, mégsem naiv, és mindemellett sosem veszíti el pozitív hozzáállását. Aztán feltűnik a színen Bill, és onnantól kezdve minden a farok körül forog. Mintha teljesen kicserélték volna a csajt.

Már az első kötetben többször panaszkodik, mert Bill a személyes tulajdonának tekinti, miközben Sookie már a megismerkedésük előtt úgy emlegette őt, hogy "az én vámpírom". Ezek után amiatt duzzog, mert Sam (a főnöke, akit gondolatban kismilliószor visszautasított) most már nem akarja feltétlenül megdöngetni, és elkezd más nők felé kacsintgatni. Nem tudom, hogy Sookie önmagát csapja be, vagy Charlaine Harris szenved többszörös személyiség zavartól, de ezek az összeférhetetlen dolgok nagyon gyorsan kiállhatatlanná tesznek egy karaktert, pláne, ha az illető szemszögéből vagyunk kénytelenek végignézni az egész sztorit - és akkor még nem is említettem a történetvezetés ezeregy hiányosságát.

Nem áll szándékomban részletekbe menően kielemezni a sorozat összes botrányos baromságát, de a miheztartás végett itt hagyok Neked egy példát:

Az első kötetben kiderül, hogy Sookie-t gyermekkorában komoly trauma érte. Ezzel még nem lenne bajom, na de amikor leesett, hogy Harris miért írta bele a történetbe ezt a megrázó eseményt, jobb híján a falat kapartam felháborodásomban. Ez a keserves trauma ugyanis kizárólag azt a célt szolgálta, hogy legyen min összeveszni a pasijával. Ennyi. Semmi feldolgozás. Semmi jellemfejlődés. Semmi más oka nem volt az "írónőnek", hogy beleírja ezt a megterhelő emléket a cselekménybe, mint az, hogy a pasi reagáljon rá.

Nem vagyok élharcos feminista, de ezen szerintem nemtől függetlenül minden józan gondolkodású ember kiakadna.

És a borzalomnak még koránt sincs vége... hiszen csak az első két kötetig jutottam, ezt is csak azért, mert sajnos nem találtam más vámpíros sorozatot a könyvtárban, amivel teljesíteni tudnám a fent említett kihívást. Annyit még elárulok, hogy igen, folynak nyomozások mindenféle gyilkosok után, de azok csak mellékszálként vannak jelen - ismétlem: a GYILKOSSÁGOK csupán MELLÉKSZÁLAK, mert helyet kell hagyni a telepata meg a vámpír szívszorító kapcsolati drámájának. Ó igen, tényleg szívszorító a kapcsolatuk, kifejezetten közel  jártam a szívinfarktushoz olvasás közben. Magyarázza már el valaki, mégis hogy lehet ennyire kelendő az ennyire inadekvát viselkedés? Hülye vagyok én ehhez.

Ha egyetértesz, vagy pont ellenkező véleménnyel vagy a sorozatról, nyugodtan jelezd hozzászólásban. Kíváncsi vagyok a véleményedre, és ígérem, jövő vasárnaptól csupa olyan vérszívós történetről áradozok majd, amiket nem érdemes kihagyni.
Addig is köszönöm, hogy ismét meglátogattál, szeretettel várlak itt is meg ott is, ha időd engedi.

Bye.


Utóirat, ami a tv sorozatot illeti: abban legalább szemfogra szemrevaló pasik járnak-kelnek félmeztelenül az éjszakában. Inkább azt ajánlom, sokkal étvágygerjesztőbb cucc. Plusz az opening nagyon vagány, azt én is imádom.