spook-a-thon | jellemrajz a fogság két arcáról

Szervusz, kedves Blog-Vándor!

Idén két kiemelkedő pszichológiai thrillerhez volt szerencsém, ami egyenértékű félként kezelte mind az áldozatot, mind a fogvatartóját, már ami a jellemrajz kidolgozottságát illeti. Egyikük természetesen a Tortúra, a másikat viszont talán kevesebben ismerik, bár Stephen King méltán híres regényének főszereplője, Paul Sheldon maga is felemlegeti a történetében. Többek között ezért is döntöttem úgy, hogy a spook-a-thon olvasói maraton harmadik feladatához épp ideje leporolnom John Fowles 1963-ban megjelent  A lepkegyűjtő c. pszichológiai thrillerét.

Fülszöveg:

Ferdinand, a lepkegyűjtő megüti a totó főnyereményt, úgyhogy módjában áll gyűjteményét új, mindennél csodálatosabb példánnyal gyarapítani. Csak éppen a gyűjteménynek ez az ékessége nem pillangó, hanem leány: Miranda, a szép, szőke festőnövendék, akit az eszelős fiatalember őrült módszerességgel elrabol, és félreeső, vidéki házának e célra átalakított pincéjében fogva tart. Méghozzá semmi másért, csak hogy - akár a lepkékben - gyönyörködhessen benne, a birtokában tudja. 

"Olyan volt, mintha fogtam volna egy nagy kék szalagost, vagy egy spanyol fritillária királynőt. Ezzel azt akarom mondani, olyan volt, ami csak egyszer sikerül az embernek az életben, és akárhány életben meg se történik. Ilyesmiről inkább csak ábrándozni szoktunk, s magunk sem hisszük, hogy valaha csakugyan elérjük" - mondja Ferdinand. 

Miranda pedig ezt írja titkos naplójába: "Én csak egy példány vagyok egy sorozatban. Ha megpróbálok kilibbenni a sorból, olyankor gyűlöl. Nekem azt a sorsot szánta, hogy mindig szép legyek, mindig ugyanaz, gombostűre tűzve, holtan. Tudja ő jól, hogy elsősorban az élet adja a szépségemet, de neki a halott énem kell. Ezt kívánja: éljek, de holtan."

Már a fülszöveg alapján is rengeteg hasonlóságot fedezhetünk fel a két modern klasszikus között: Adott egy egyszerű, hétköznapi életet élő személy, akinek a "szerencsés" véletlennek hála alkalma nyílik rá, hogy kóros téveszméktől hajtva foglyul ejtsen valakit, aki valamilyen művészeti tevékenység mellett kötelezte el magát. Tehát adja magát az összehasonlító elemzés ötlete. Külön vitára és kutatómunkára érdemes kérdés lenne az is, hogy miért pont a munkásosztályból kerülnek ki az emberrablók, az áldozatok pedig az értelmiségi rétegből - talán könnyebben bele tudja helyezni magát az író egy másik alkotó személy lelkivilágába? -, de ezt hagyjuk inkább egy másik időpontra. Egyelőre sem az irodalomban, sem a kriminálpszichológiában nem vagyok elég jártas ilyen kérdések feszegetéséhez. Akad azonban egy youtuber, akit emlegettem már a blogon, és aki nálam sokkal gyakrabban foglalkozik hasonló esetekkel.

Bizony ám, ismét hoztam egy Rob Dyke videót, aminek ezúttal csak egy apróbb szeletével fogunk foglalkozni, melyben arról beszél,

hogyan éljünk túl egy emberrablást:

A lényegesebb dolgok tehát a következők:

1. Maradj higgadt, összeszedett. Vagy legalább ne pánikolj látványosan.
2. Figyeld meg, ismerd ki az emberrabló viselkedését.
3. Próbáld meg azonosítani a fogvatartódat.
4. Ha erős jellemnek mutatkozol, nem könyörögsz-nyöszörögsz folyton, azzal kivívhatod a fogvatartód tiszteletét, így sokkal inkább emberi lénynek fog tekinteni.
5. Mutass megértést, empátiát a fogvatartód felé.
6. Próbálj meg apróságokat, majd fokozatosan egyre nagyobb felelősséggel járó dolgokat kérni a fogvatartódtól.
7. Mindig foglald le az elmédet, pl. idézz fel pillanatokat a hétköznapi életedből, vagy készíts terveket, amiket el akarsz végezni, amikor vissza fogsz térni a normális kerékvágásba.
8. Mindig keresd a menekülési útvonal tervezéséhez hasznos, helyre, időre vonatkozó verbális, auditív és vizuális információkat.
9. Ne cselekedj meggondolatlanul. Ha a fogvatartód viselkedése megváltozik, pl. már nem tud a szemedbe nézni, akkor viszont ideje lelépni.
10. Ha harcra kerül sor, mindig bizonyosodj meg róla, hogy teljesen kiütötted a fogvatartódat, hogy biztosan ne menjen utánad. Támadd a szemeit, torkát, egyéb gyengepontjait, harapd le az orrát vagy a golyóit, ha kell, és maradj közel a törzséhez, mert önmaga felé csak kisebb erővel tud ütni, mint távolabbra.

Rob és csapata mindig rengeteg kutatómunkát szentelnek a hasonló kérdések megválaszolására, ezért kétség nem fér hozzá, hogy ez az egyik legakkurátusabb túlélői tízparancsolat, amit erre az extrém helyzetre találhatunk az interneten, és most pontosan ezek alapján szeretnék elmerülni a mai regényünk szereplőink pszichéjébe. Mert nagyon tetszett ez a thriller, de erről nem is John Fowles írói stílusa tehet, hanem a hajszálpontosan kidolgozott karakterei.

Íme, az emberrablónk:

Címszereplőnk, Fred Clegg viszonylag eseménytelen életet él. Semmiben sem tűnik ki a tömegből, senkivel sem ápol különleges kapcsolatot és nincsenek nagyratörő vágyai. Egyedül a lepkegyűjtés ébreszt benne szenvedélyes érzelmeket - na meg az a csinos lány, akit csak látásból ismer, akivel sosem váltottak szót egymással, Fred mégis teljes bizonyossággal tudja, hogy őket egymásnak teremtette az ég. Ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy a festőnőnek készülő Miranda sosem venné észre őt, sosem közösködne vele, ha nem ad neki egy kis kezdőlökést...

Vagyis Fred szemszögéből az emberrablással bizony szívességet tesz Mirandának. A fogsággal megvédi az összes mocskos férfitól, aki nem érdemli meg őt, és emellett segít a lánynak abban, hogy megismerkedjen vele, a nyájas jóakarójával, aki egy hajszálát sem görbítené soha de soha; és biztos benne, hogy Miranda előbb-utóbb meg fogja szeretni ezért. Csak meg kell tanítania rá. Egyszerű, mint az egyszeregy.

Igen, Fred egy nagyon egyszerű gondolkodású ember. Olyasfajta, akiből könnyű gúnyt űzni, mert sosem beszél vissza. Nem tudja, hogyan érvényesíthetné magát a társadalomban, pedig nagyon is kívánja az emberi társaságot. Arra is képtelen, hogy megfelelő partnert találjon magának. Talán olyan szinten retteg a visszautasítástól, hogy inkább meg sem próbál ismerkedni. Erre konkrétan nem derül fény a regényben, az azonban fokozatosan egyértelművé válik az olvasó számára, hogy Fred az antiszociális viselkedés egy nagyon rémisztő fajtáját mutatja.

Fred képtelen empátiát érezni. (Itt fontosnak tartom rögtön hozzátenni azt is, hogy Fred nem tekinthető pszichopatának, hiszen a pszichopátia egyik fő jellemzője, hogy az ember könnyen beilleszkedik bármilyen társaságba, és fantasztikus sikereket ér el az életében. Ez pontosan ellentétes azzal, ahogyan Fred viselkedik.) Ugyanúgy képtelen felfogni és elfogadni, hogy Miranda nem fogja megkedvelni csak amiatt, mert ő kedveli a lányt, ahogy az absztrakt művészet megértésére is képtelen. Nem hiába választott John Fowles egy festőnövendéket a címszereplő ellentétpárjának (az alkotó vs. a pusztító embertípus), hiszen folytonos vitájuk a művészetről még inkább kihangsúlyozza, mennyire korlátolt Fred gondolatvilága.

Ezt demonstrálja ez a jelenet is a regény alapján készült filmből:

Ez a hiányosság nem feltétlenül jár együtt olyan vágyakkal, hogy kárt tegyen másokban. A legtöbb empátiára képtelen személy soha életében nem árt a légynek sem, csakhogy nem ők azok, akik bekerülnek a történelembe, hanem a Fred Clegghez hasonló alakok, akiknek minden lehetőségük adott rá (értsd: van elég pénzük is és szabadságuk is), hogy valóra váltsák a téveszmékből táplálkozó vágyaikat.

Frednek egyértelműen nagy szívfájdalmat okoz, hogy nem talál értelmet mindabban, amit imádott Mirandája annyira szeret. Még a lány egyik kedvenc könyvén, a Rozsban a fogón is becsületesen végigrágja magát, pedig egy betűt sem élvez Holden Caulfield szájmenéséből, sőt a regény minden egyes oldalát gyűlöli. (Megosztó mű, na.) Talán egy jó adag irigység is bujkál benne a lány iskolázottsága és tehetsége miatt, mindenesetre gyakran arra vezeti vissza a kettejük értékrendje közti különbséget, hogy más társadalmi rétegből kerültek ki. Ilyenkor hiába bizonygatja a lány, hogy a szociális háttér számára nem jelent akadályt a barátkozásban, Fred minduntalan őrjöngeni kezd, tisztességtelennek tartja Miranda baráti társaságát, az értelmiség összes szokásával együtt. Másfelől egy alkalmat sem mulaszt el, hogy felvágjon az újonnan szerzett vagyonával. Tényleg minden szarságot megvesz Mirandának, sőt kívánja, hogy kérjen minél többet tőle, hogy elhalmozhassa mindenféle ajándékkal.

Magyarán pénzzel kompenzálja az egyéb hiányosságait. Ebből is látszik, hogy Fred rettenetesen bizonytalan a státuszát, valamint a férfiúi szerepét illetően. Szüksége van Miranda pozitív visszajelzéseire, de ezekre csak úgy tehet szert, ha függővé teszi a lány életét a saját kénye-kedvétől. Ugyanúgy rabságra ítéli Mirandát, ahogy a lány is rabul ejtette az ő elméjét. De sajnos ez a módszer sem lehet örökké kielégítő.

Talán csúnyán hangzik, amit most mondani fogok, de az ilyen gondolkodású személyek igazi csemegét jelentenek az emberi psziché működése iránt érdeklődőknek. Hiszen az emberi faj seperc alatt kipusztulna, ha nem érdeklődnénk embertársaink viselkedése iránt. Ha nem monitoroznánk és kategorizálnánk egymás tetteit és stílusát, hogyan tudnánk kiszűrni a fenyegető magatartást? Avagy, a gyengédebb lelkületűeknek: Hogyan tudnánk megvédeni a szeretteinket a potenciális veszélyforrásoktól? Talán ezért élvezzük annyian a jó thrillereket is: otthonunk biztonságából tudjuk átélni és megérteni az emberi elme legsötétebb rezdüléseit, így felkészülünk a veszélyre akkor is, ha életünk során sosem kerülünk szembe vele. De hát erre mondják, hogy jobb félni, mint megijedni, ugye?

Eközben az ajtó túloldalán...

... Miranda sem unatkozik, sőt meglepően erős lélekjelenlétről tesz tanúságot, még ha néha elhamarkodottan cselekszik is. Minden alkalmat megragad a menekülésre, és csak nagyon ritkán esik kétségbe, Fred jelenlétében kizárólag taktikai megfontolásból fakad sírva, amikor úgy ítéli meg a helyzetet, hogy semmiképp sem származhat belőle hátránya, ha egy kicsit gyengének mutatkozik. Ami pedig a Rob által összeállított lista többi pontját illeti: Sebtiben beazonosítja Fredet, mert a totó nyereménye miatt a férfi az újságokban is szerepelt; gyakran kérdezgeti a férfit a kívánságairól, álmairól, múltjáról; megköveteli az alapvető emberi jogait a helyes táplálkozásra, tisztálkodásra és az alkotásra; mindenféle zagyvaságot felírat a bevásárló listára, hogy amíg Fred vásárolgat, hellyel-közzel kiterveli a szabadulás felé vezető legrövidebb utat; a falra firkálva jegyzi a napok múlását; és ahogy a fülszövegből is kiderül, titkos naplót vezet az egyik rajztömbjében, melyben gyakran elemzi Fred viselkedését, továbbá sok időt tölt azzal, hogy felelevenítse a saját múltját, főként a számára legfontosabb személyt és a hozzá kapcsolódó eseményeket.

Elképesztő ez az élni akarás, ahogy Miranda pengeélről pengeélre ugrál, ahogy aktívan küzd a szabadulásáért, akár pszichológiai trükköket, akár fizikai gyengédséget vagy épp erőszakot kell alkalmaznia. Nem hajlandó beletörődni az áldozat szerepébe, és ezért végtelenül tiszteltem olvasás közben, az összes tipikus, "elvont művész vagyok" énképből fakadó megnyilvánulása ellenére. Vagyis inkább azokkal együtt, hiszen ezek a sznob eszmefuttatások szintén hozzájárultak ahhoz, hogy megőrizze az identitását ebben a reménytelen, ingerszegény szituációban. Példaértékű magaviselet, büszkék vagyunk rád, csajszi.

Hogy néz ki mindez a vásznon?

Színházban is gyakran előadják, de egyelőre csak ez az 1965-ös filmfeldolgozása létezik a regénynek, William Wyler (Üvöltő szelek; Római vakáció; Ben-Hur) rendezésében, és ha már ennyi pillanatfelvételt loptam a filmből, gondoltam, arról is mesélek egy kicsit.

IMDb | Port | Snitt

Kezdjük azzal, hogy az első negyedórában alig hangzik el egy-két szó, és később is gyakran inkább vizuálisan mesélik a cselekményt, mint dialógusban. Ez érthető és dicsérendő is, hiszen a regény javarészt a két szereplő fejében játszódik le. Nem az egymással folytatott beszélgetések adják a történet velejét, hanem az, ahogy önmagukban értékelik a látottakat és elhangzottakat. Amikor pedig elhangzanak azok a bizonyos párbeszédek, bizony nagyot tudnak ütni a filmben is. Bár a filmzene túl beszédes és túl sok hangsúlyt kap az én ízlésemnek, valamint a színészi játékot sem mondanám kortalannak, főleg Samantha Eggar esetében, de legalább a kisugárzása elég erős ahhoz, hogy vászonra vigye Mirandát. Terence Stamp alakítását viszont kifejezetten imádtam. Ahogy Fred kicsípte magát, amikor először állt Miranda elé; ahogy minden érzelmet lemosott az arcáról a visszafojtott düh; ahogy görnyedten gubbasztott a pince lépcsőjén, akár egy kegyelemfalatra váró keselyű... briliáns! Szerintem tökéletes választás volt a szerepre.

Végeredményben nem tartom hiánytalan adaptációnak, mert erősen rajta hagyta a nyomát a kor szelleme, mégis alaposan meglepődtem, hogy a könyv után mennyire tetszett ez a változat. Persze nem helyettesítheti a regény mélységeit, de ideiglenes pótléknak, kedvcsinálónak tökéletes.

Remélem, sikerült felkeltenem az érdeklődésedet ez iránt a thriller iránt, és ígérem, hogy még idén lesz rajongás a Tortúrával kapcsolatban, de előtte hozok még néhány spook-a-thonos meg vámpíros bejegyzést is.
Köszönöm, hogy ismét meglátogattál, szeretettel várlak a blog facebook oldalán meg instagramon is, és ne kímélj a jó pszichológiai thriller ajánlásokkal se!

Bye.


Utószóként pedig muszáj megemlítenem, hogy mindezeket után ez a bájos dalocska is teljesen új értelmet nyert... bár megkedvelni még így sem sikerült.