disztópiahullám | Az emlékek őre és a halálra ítélt közösség

Szervusz, kedves Blog-Vándor!

Ahogy már említettem, kreáltam magamnak egy új olvasós-rendszert, amihez néha vissza tudok nyúlni, ha nagyon elakadok a várólistámmal. A rendszert "nemes egyszerűséggel" NAPIEGY-nek kereszteltem el, mivel az egész célja az, hogy pár napon keresztül ugyanattól az írótól végezzek ki néhány regényt, lehetőleg 24 órán belül. Az én esetemben általában 300 oldalnál rövidebb könyvekről lehet szó, sokkal többre sajnos nem szokott jutni az időmből.

Májusban a Mini Könyvklub 4 keretében Lois Lowryra esett a választásom, és nagyon jólesett, hogy a vizsgatenger közepén megpihenhettem egy kicsit Az emlékek őre sorozat világában. Valószínűleg jó sok SPOILERT le fogok nyomni, hogy pontosan kifejthessem, miért kelt bennem ez a sorozat, főként pedig a kezdő kötet annyira fanatikus érzéseket, hogy még a harmadik-negyedik-faszomseszámoljamár alkalomkor is beleborzongtam a katarzisba olvasás közben.


Az első kötet fülszövege:

késő éji katarzis
keserédes grépfrútlével

"A tizenkét éves Jonas olyan világban él, melyben nincs igazságtalanság, éhezés, erőszak, nincsenek kábítószerek, a családok életében is teljes a harmónia. Ezt a tökéletesnek tűnő társadalmat a bölcsek tanácsa vezeti. Ők azok is, akik a tizenkettedik évüket betöltött fiúk és lányok egész életre szóló pályáját kijelölik, egy évente megrendezett ceremónián. Történetünk hősét valami egészen egyedi feladatra tartják alkalmasnak. Miközben egy különös öregember felkészíti őt hivatása betöltésére, Jonas előtt feltárul, milyen titkok lapulnak az őt körülvevő világ békéje mögött. A fiú vakmerő tettre szánja el magát..."

Hadd kezdjem az eszmefuttatásomat egy kissé merész kijelentéssel: A fülszöveg hazudik.

A regényben ismertetett társadalomban igenis létezik egy kábítószer, sőt enélkül a bizonyos tabletta nélkül képtelenség lett volna kialakítani azt a békés szigetet, ahol látszólag mindenki elégedett.

Amint az ember eléri a serdülőkort, épp mielőtt a hormonrendszer köztudottan teljesen felbolydul, és az ember a növekedés és a sajátos fizikai vonások kialakítása mellett belefog az új identitás keresésébe is, kötelező jelleggel szednie kell ezt a drogot, ami ugyan nem akadályozza az egészséges testi fejlődést, viszont csírájában fojtja el az egészséges "kamaszos" gondolatokat, mint például az autoriter személyek döntéseinek megcáfolása, az új dolgok iránti kíváncsiság és határfeszegetés, vagy a megfelelő partner utáni sóvárgás a szexuális vágyak kielégítésére. Ez a tabletta több szempontból is előnyös a hőn áhított béke fenntartása érdekében, hiszen nem csak a túlszaporodásnak vet gátat, de az érzelmeket is tompítja. A közösség elégedettsége stabil szinten marad, vagyis a nép könnyen irányíthatóvá válik.

Ráadásul a hormonszabályozás olyan hatásosnak bizonyult, hogy ebben a társadalomban  már az önkifejezésre sem tartanak igényt, hiszen valós érzelmek nélkül nincs szükségük olyan gyönyörökre, mint a színek, a zene vagy a mesék, amik szubjektív értelmezhetőségüknél fogva minden emberben különböző gondolatokat tudnak ébreszteni - emiatt a művészetek ezen ágai teljesen kihalnak, mondhatni száműzik őket a közösségből.

Nincsenek színek, nincsenek vágyak, és tulajdonképpen minden gyermek életútja már a születése előtt meg lesz határozva. Egy teljesen homogén társadalmat kapunk, melynek tagjai önként és dalolva szürkítik el saját napjaikat, mert mindenki más is azt teszi, mindenki számára ez jár a legnagyobb nyereséggel, ez így normális.

Egy népcsoport viselkedés-szabályozásának másik fontos eleme: A "helyes" nyelvhasználat.

George Orwell 1984 c. kultuszregényéből már ismerős lehet a hipotézis, melyet Wilhelm von Humboldt német nyelvész vetett fel először (még a XIX. század elején): "minden nyelvben sajátos világszemlélet rejlik." Sapir és Whorf nyelvi relativitás elmélete különböző antropológiai kutatásokra támaszkodva igazolja, hogy az emberek a világ érzékelésének, megismerésének és értelmezésének szempontjából valóban ki vannak szolgáltatva a saját társadalmukban használatos nyelvnek, illetve hogy a nyelv és a kultúra szoros kölcsönhatásban működik: Egyrészt a dolgok elnevezése tükrözi, hogyan látjuk a világot, másrészt a környezetet csak a rendelkezésünkre álló szavakkal tudjuk értelmezni.

Egy banális példa - ha egy európai ember azt mondja: "hó", az eszkimó furcsán fogja méregetni, folytatásra fog várni, mégsem kapja meg. Mert az európai számára a hó vagy kicsit kellemetlen a közlekedés szempontjából, vagy nagyon kellemetlen, mert az idióta még nem cserélte le a nyári gumit. Egy eszkimó számára viszont a hó állagának minden leheletnyi különbsége fontos, hiszen a túlélése függ tőle - és ezért kismillió kifejezése van olyasmire, ami egy kevésbé gyakorlott szemnek egy egyhangú, fehér sivatagnak tűnik.

Nem arról van szó, hogy a nyelv teljességgel meghatározza a gondolkodást, hanem hogy a közhasználatban lévő (engedélyezett) kifejezések, a társadalmilag elfogadott (elvárt) nyelvhasználat hatékonyabban képes szabályozni egy közösség gondolkodását és viselkedését is, mint ha büntetnénk a "gondolataink szabad kifejezését". Hiszen Lowry regényében arról van szó, hogy ha a gyermek helytelenül használja a beszédet, azért megrovás és komoly lekezelés, szinte megvetés jár. Ergo: Ha megvonjuk tőle a gondatlan kifejezések használatát, ráadásul arra is ügyelünk, hogy cserébe megajándékozzuk a helyes szavakkal, a társai sokkal szívesebben fogadják majd be, és mindenki jól jár. Ha ehelyett simán csak szidnánk vagy elkussoltatnánk a kölyköt, a végén még fellázadna, azt pedig nem akarjuk.

De a beszéd az észrevétlen manipuláláson kívül a társas kapcsolatokban is lényeges szerepet játszik. A történet szereplői minden reggel megbeszélik az álmaikat és minden este beszámolnak az aznapi élményekkel kapcsolatos érzelmeikről. Nincs rejtegetnivalónk, miért is lenne, hiszen elégedettek vagyunk egymással, és ez a lényeg, nem?

No. No, no, no. Álljunk meg egy pillanatra.

A titok igényének kiirtásával fenn lehet tartani az őszinteség illúzióját, de ha valamit kötelező jelleggel, rutinosan teszünk, az mióta a bizalom jele? Én még sosem kívántam őszintén jó napot anyám ismerőseinek a buszon, amikor szemöldök-vonogatva méricskélték a halálfejes trikómat (jó, hogy nem kapták elő rögtön a kis rózsafüzérüket, hátha a hajamon kívül elkezd a szemem is vörösen izzani...), csak köszöntem, mert így illik. Olyan mélyen rögzült ez a társadalmi szokás, hogy gondolkodás nélkül kimondom: "Jó napot". Amikor tiszta szívből kívánom, hogy valakinek jó napja legyen, akkor teszek érte, hogy úgy legyen, még ha csak egy mosollyal is.

Ugyanígy maga a tény, hogy a bocsánatkérés és a megbocsátás szavai úgy követik egymást a párbeszédekben, mint a "hapci" meg az "egészségedre", nagyon jól mutatja, hogy sem a kifejezéseknek, sem a mögöttük rejlő tartalomnak nincs súlya, sem jelentősége, vagyis ez a fene nagy őszinteség abszolút értéktelen.

Bizony-bizony nem hangzik "helyesen", hogy ez a társadalom színvak egyen-birkákból áll össze, csakhogy a regényben taglalt agymosásnak sok pozitív következménye van:

• A szexuális vágyak megsemmisítése után a szülőanyák (és spermadonorok) kijelölésével megakadályozzák az örökletes betegségek terjedését, vagyis életerős, rátermett utánpótlást nemzenek. 
• A csecsemőket olyan környezetbe helyezik, melyben a két nevelő adottságai megfelelően kiegészíti egymást, tehát a gyermek harmonikus környezetben nő fel, és sok pozitív tulajdonságot sajátíthat el. 
• A pályaválasztásnál pontosan kiszámítják, hogy a gyermekek a képességeik alapján milyen munkát végeznének a leghatékonyabban, így a közösség minden tagja hasznára válik a másiknak. 
• A születés és halálozás szabályozásával pedig egyensúlyban tartják a népesség nagyságát az erőforrásokhoz képest.
• Minden könnyen bejósolható, és ezáltal egy nyugodt, békés környezetet kapunk, ahol mindenki testvériesen bánik a másikkal.

Vagyis nincs éhezés, nincs szomjúság vagy a nélkülözés bármilyen más formája. Nem létezik rasszizmus vagy bármiféle devianciából (pl. különböző családi vagy szociális háttér, szexuális orientáció, fizikai elváltozás, kiemelkedő művészeti tehetség, hajléktalanság etc.) fakadó szorongás, nincs kétségbeesés, nincs gúnyolódás, nincs irigység, nincsenek paradoxonok, nincsenek megoldatlan problémák - és a lényeg: Teljes értékű érzelmek híján senkinek sincs igénye arra, hogy kárt tegyen bárkiben vagy bármiben. Egy közösség tagjának nem pontosan az a leghőbb vágya, hogy az egész életét félelem nélkül, beszámítható környezetben élje le?

Senki sem felesleges, a fogaskerekek tökéletesen illeszkednek egymáshoz. A szabályzás eléri a célját, a gép olajozottan működik.
"Szabadság, egyenlőség, testvériség!" - ennek a jól hangzó hármasnak van azonban egy brutális bökkenője: A szabadság és az egyenlőség ideológiája merőben üti egymást.

Maga a rendszerben kételkedő főszereplőnk, Jonas mondja ki a kulcsszót:

"- Ha minden egyforma, akkor nem lehet választani! Olyan jó volna, ha reggel, mikor felkelek, eldönthetnék dolgokat! Például azt, hogy kék inget veszek-e fel aznap vagy pirosat.
Fejét leszegve végignézett magán, színtelen szövetből varrt ruháján.
- De nem választhatok, mert mindig minden egyforma... - szégyellősen nevetett egy kicsit. - Tudom, nem fontos, milyen ruhát hord az ember, de...
- A választás lehetősége a fontos, igaz? - segítette ki az örökítő.
Jonas bólintott.
- A kisöcsém... - kezdte, aztán észbe kapott. - Nem, rosszul mondtam. Ő valójában nem a kisöcsém. Szóval az újgyermek, akit a családom gondoz... Gabriel a neve.
- Tudok Gabrielről.
- Hát ő éppen abban a korban van, amikor nagyon sokat tanul. Megfogja a játékot, ha elé tartjuk. Apa azt mondja: tanulja a kisizomkontrollt. És nagyon aranyos.
Az örökítő bólintott.
- De most, hogy látom a színeket, legalábbis néha, arra gondoltam: mi lenne, ha piros meg sárga tárgyakat kínálhatnánk fel neki, és ő választhatna?
- Lehet, hogy rosszul választana.
- Hát igen. - Jonas elgondolkodott. - Értem már, mire célzol. Az újgyermeknél meg a játéknál nem számít, de később már igen, ugye? Nem merjük megengedni az embereknek, hogy maguk döntsenek.
- Mert veszélyes? - kínálta fel a szót az örökítő.
- Nagyon veszélyes - jelentette ki határozottan Jonas. - Mi lenne, ha például magunk választhatnák ki a házastársukat, és rosszul választanának? Vagy mi lenne - folytatta, elmosolyodva az abszurd feltételezésen -, ha mindenki maga dönthetné el, milyen munkát akar.
- Ijesztő gondolat, igaz?
Jonas nevetett.
- Nagyon ijesztő. El se tudom képzelni, hogy engedélyezzék. Meg kell védenünk az embereket a rossz döntéseiktől.
- A saját érdekükben.
- Igen - bólintott Jonas. - Így megelőzzük a bajt.
Ezután más témára terelődött a szó, de Jonas még mindig úgy érezte, hogy nem érti a dolgot, és ez dühítette."

fordította: Tóth Tamás Boldizsár

Animus kiadó, Budapest, 2003.

133-134. oldal

Figyelj, Jonas. Tudom, mi bánt.

Ha nem tanulunk a rossz döntésekből, elpuhulunk. Nincs megbocsátás sérelem nélkül, nincs őszinteség titkok nélkül. Nem érezhetünk igazi felelősséget egymásért, ha nem tapasztaljuk meg a közös küzdelem összekovácsoló erejét. Ilyen alapvető intimitások híján nem létesülnek egészséges emberi kapcsolatok, vagyis ennek a közösségnek nincsenek gyökerei, amik egybetartanák az esetleges nehézségek idején.

Jonas népének kultúrája egy színtelen, íztelen, szagtalan, fejlődésre képtelen állapot, és ezzel halálra ítéli önmagát.