2/40 | kávéfüggők sorozata

Szervusz, kedves Blog-Vándor!

Örömmel jelentem, hogy sikerült befejeznem a tegnapi bejegyzésben felkonferált vakrandi regényemet, ezért most már elárulom: a Szívek szállodája regény-átiratainak első kötetét sikerült kihalásznom a titkos könyvrengetegből.

Catherine Clark: Anyja lánya

(Like Mother, Like Daughter)

Ciceró, Budapest, 2007.
220 oldal, fordította Várkonyi Zoltán.
Fülszöveg:

Az amerikai kisváros kedvesen különc hőseivel együtt élhetjük át a temperamentumos, vonzóan fiatal mama, Lorelai és 16 éves lánya, Rory kalandos mindennapjait. Lorelai egy szállodában dolgozik menedzserként. Itt főszakács Lorelai legjobb barátnője, Sookie, aki él-hal a munkájáért, és ez gyakran bonyodalmakat okoz. Kiderül, hogy Roryt felvették a Chiltonba, egy elegáns magániskolába. Így Lorelai arra kényszerül, hogy felkeresse gazdag szüleit, akikkel nem felhőtlen a viszonya, és el kell fogadnia a feltételüket: unokájuk tanulmányainak támogatásáért cserébe minden péntek este náluk vacsoráznak.

„Oké, nézzünk szembe a tényekkel. A mamámnak és nekem sosem lesz normális anya-lánya kapcsolatunk, ugyanis a mamám nem egyszerűen csak a mamám, hanem a legjobb barátom. Ő mindent képes megtenni értem, még azt is, hogy megkérje a szüleit, adjanak kölcsön a tandíjamra a Chiltonba, a híres egyetemi előkészítő suliba, ahová épp most vettek fel. Szerintem élete egyik legnehezebb cselekedete volt, nem is beszélve arról, hogy cserébe meg kellett ígérnie, hogy hetente egyszer mindketten náluk vacsorázunk. Szegény mamát már a gondolatra is kirázza a hideg. És hogy én mit gondolok erről? Hát azt, hogy mostantól sokkal izgalmasabb lesz az életem.” 
- Rory Gilmore

Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy ezelőtt egy részt sem láttam a tévé sorozatból. Tudtam a létezéséről, sőt ajánlották is már, de egyáltalán nem láttam fantáziát az alaphelyzetben. A regény olvasása közben mégis rávettem magam, hogy belepillantsak az első évadba. Két nap alatt az első hat részig jutottam, és elismerem, hogy kedves kis sorozat ez, és sokkal intelligensebben kezeli a konfliktusokat, mint a legtöbb hasonló történet. A karakterek pedig elég bohókásak ahhoz, hogy érdekes fűszerként ízesítsék be az alaphelyzetet, mégis elég hétköznapiak ahhoz, hogy bármikor szembetalálkozzunk velük az utcán, ami jócskán növeli a nézők empátiáját. Egyedül Michel Gerard karaktere tűnt számomra úgy, mintha eltévedt volna, miközben egy másik sorozat stúdióját kereste. Azt is épp elég nehezen hittem el, hogy Luke minden nap mogorva, miközben egy kávézót vezet, de hogy egy recepciós ilyen gorombán viselkedjen a vendégekkel anélkül, hogy a szálloda forgalma már másnap drasztikusan megcsappanjon, az végképp ellenkezik a világnézetemmel.

Talán jobban érdekelne a cselekmény, ha korban közelebb állnék a két főszereplő valamelyikéhez. Rory tini problémáiból már kinőttem, Lorelai anyai és dolgozó női gondjaihoz viszont még nem nőttem fel, és emiatt nincs igazi azonosulási pontom, amitől teljesen horogra akadnék. Tehát a rajongásig nem fogok egyhamar eljutni, mégis tetszett ez az első hat rész annyira, hogy kíváncsi legyek a folytatásra. A regény változatról sajnos nem állíthatom ugyanezt.

Kezdjük azzal, hogy egy tévé sorozatban teljesen másként épül fel a cselekmény, mint egy regényben. A mélypontokat és feloldozó pillanatokat nagyban befolyásolja az epizód hossza, a különböző szálak összefonódása, de még a reklámok is - és ne feledjük, hogy a sorozatokat azért találták ki, hogy kitöltsék a reklámok közti szüneteket, nem fordítva. Nem is beszélve arról, hogy egy sorozatban minden évadnak külön íve van, amihez szintén alkalmazkodni kell a történetvezetés során. Mindez teljesen más pulzust ad egy sorozatnak, mint bármilyen más audiovizuális vagy írott terméknek. Ezért van az, hogy az adaptáció sosem lehet tökéletes mása az alapanyagnak. Az Anyja lánya esetében meg sem próbálták figyelembe venni ezt az ütemváltást. De bár ez lenne az egyetlen gond a regénnyel!

Eleve a tény, hogy a regény kizárólag Rory szemszögéből vázolja az eseményeket, rengeteg fontos mozzanattól fosztja meg az olvasót. Ilyenek a Lorelai és saját anyja közti beszélgetések, vagy akár a szállodai személyzet dinamikája, ami nélkül rettentő lélektelenné, íztelenné válik a sztori. Plusz a Rory agyán kívüli világban végbemenő jellemfejlődés is érthetetlenné válik. Lorelai hangulatváltozásai néha olyan hatást kelthetnek, mintha legalábbis többszörös személyiségzavarban szenvedne a nő, vagy egyáltalán semmit sem gondolna komolyan. Ha nem néztem volna meg azt az első hat részt, kizárt, hogy megkedvelem a csípős humorérzékét és a sajátos szülői viselkedését. Így pont az a különös anya-lánya kapcsolat veszik el, ami eredetileg olyan bájossá tette a történetet.

Végül, de korántsem utolsó sorban pedig sajnos maga a kiadás szerkesztése is gyalázatos. Nem, mintha az írói stílus olyan pöpec lenne, hogy hímestojás kezelést érdemel, de akadtak bekezdések, amik a papírlap végén vagy félbeszakadtak, vagy a következő oldalon egy az egyben megismétlődtek, és ez rohadt gáz. Migrén söpört végig a szerkesztőségen, vagy mi a szösz?

Összefoglalva a dolgot: Ahogy az előszóban is elhallatszik, ez az átírás azért jött létre, hogy a tévé sorozatot reklámozzák, illetve hogy a rajongóknak ismét eszébe jusson, milyen szívmelengető élményt nyújtottak a Gilmore lányok kalandjai. Tartsd távol magad a könyvektől, a sorozatba viszont tényleg érdemes belelesni, ha egy nyugodt, kellemes, és mégsem agylustító estére vágysz, sok-sok kávéval és esetleg némi almás pitével.

Köszönöm, hogy meglátogattál, nyugodtan less be IDE meg ODA is.

Bye.