2018/01/24

Klasszikus Olvasási Kihívás | eredmény

Szervusz, kedves Blog-Vándor!

Emlékszel még rám? Remek, akkor talán az is rémlik, hogy részt akartam venni Réta és Dorka közös játékán, melyben klasszikus művek olvasására buzdítottak minket. Nos, a kihívás vasárnap lejárt, és ennek örömére a mai szociális szerdát a teljesítményem közzétételének szentelem.
(A fényképes bizonyítékok mind plusz egy pontocskát érnek, és azért pocsékak, mert.)




@bacchanteblues által megosztott bejegyzés,



Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő (10 pont)

A kék sor "magyar író" kategóriájához választottam ezt a művet, és szégyenszemre egészen az utolsó előtti napig halogattam az olvasását. Szerencsére Kosztolányi szokásához híven rögtön magával ragadott.

Először meglepődtem a könyv hangvételén, mert inkább idézte egy ifjúsági regény stílusát, mint egy történelmi regényét, de ez számomra csak Kosztolányi fiatalos szellemét igazolta. Kosztolányi saját elképzelésemben egyszerre játékos és bölcs alkotó, vagyis könnyen fogyasztható formában adagolja a megfontolandó gondolatokat. Ezt a regényt olvasva a gyermek és kamasz celebek jutottak eszembe, akik még kiforratlan jellemként kerülnek reflektorfénybe, vagyis olyan hatalmi pozícióba, amivel nem tudnak felelősségteljesen bánni, és ezzel önmagukat és a környezetüket is sok felesleges gonddal terhelik.

Nero császár mintapéldája azoknak, akiknek túl hamar kellett isteni szerepbe bújni a nép szórakoztatására. Maga is elhihette, hogy erre lett teremtve, hogy valóban fontos nyomot hagy majd maga után... miközben mi, az utókor pedig csak arra emlékszünk, hogy teljesen megzakkant; vagy röhögünk rajta, vagy szörnyülködve csóváljuk a fejünket. Szomorú kép, de milyen érdekes, hogy ma ugyanúgy találkozhatunk ilyen sorsú emberekkel, mint sokezer évvel ezelőtt. Hiába, a hiúság és kapzsiság mindig csábító cinkostársak.


@bacchanteblues által megosztott bejegyzés,

@bacchanteblues által megosztott bejegyzés,



J. D. Salinger: The Catcher in the Rye (10 pont)

Időhiány miatt sajnos le kellett cserélnem a Ne bántsátok a feketerigót! c. regényt a kék sor "Amerikában játszódó történet" kategóriájában. Helyette egy kedves régi ismerőssel és egy jó erős kávéval töltöttem a kihívás utolsó óráit.

A Zabhegyező / Rozsban a fogó tipikusan az a könyv, amihez minden alkalommal egy kicsit másként viszonyulok. Most olvastam először eredeti nyelven, és mintha egy teljesen más Holden szólt volna hozzám a lapokról. Talán azért, mert akadtak kifejezések, amikkel nem voltam teljesen tisztában, mit jelentenek, de talán azért, mert amióta utoljára találkoztunk, olyan dolgokat tudtam meg Salingerről, amik új fényben tüntetnek fel minden apróságot. Egyetlen tény nem változott: még mindig szívesen meghívnám Holdent egy kávéra. Részben Ő szembesített azzal, mennyire szeretem a gyerekeket, és milyen szívesen óvnám meg az ártatlanokat a káros berögződésektől. Annyi különbség van kettőnk között, hogy én hagynám őket elesni és felnőni, mert szerintem nem az ártatlanságtól lesznek értékes emberek. Mindenesetre még mindig ez az egyik kedvenc könyvem, és bármilyen nyelven olvasom, mindig feltölt új energiával.


Ez a dal amúgy pont nem illik Holden attitűdjéhez, de rám annál inkább igaz volt olvasás közben.



@bacchanteblues által megosztott bejegyzés,


Lucy Maud Montgomery: Anne otthonra talál (5 pont)

Az idei első olvasmányom egyúttal az első bónusz mezős olvasmányom is volt, méghozzá Dorka listájáról.

Fogalmam sincs, mi az a titkos hozzátevő, ami ezt a történetet kiemeli a többi bűbájos lányregény közül, de Lucy Maud Montgomery receptje egyszerűen verhetetlen. Pontosan eltalálta azt a mennyiségű giccset, ami általános része a gyermeki léleknek, és később a szívfacsaró jeleneteket sem cifrázta túl. A történetvezetés szempontjából minden tökéletes egyensúlyban van, miközben a főszereplő egyre kaotikusabbá teszi a többi karakter életét.
Matthew Cuthbert természete nagyon hasonló a sajátoméhoz, ezért nem csodálkozom, hogy Anne szárnyaló képzelete azonnal magával ragadta, magam is szeretem hallgatni az ilyen sziporkázó lelkek csivitelését. Marilla pedig pont annyira szigorú, hogy meg tudja emberelni ezeket a jómadarakat védelmező szárnyai alatt. Összetartásuk minden egyes bukkanó után csak erősebb lesz, és ez az erő valahogy képes átszállni az olvasóra is.


@bacchanteblues által megosztott bejegyzés,


Krúdy Gyula: Az ördög alszik (5 pont)

Klasszikus novelláskötet kategóriában nem is kívánhattam volna kellemesebb könyvecskét! Szindbád karaktere már kamaszként a szívemhez nőtt, és ha tudtam volna, hogy egy teljes kötetnyi novellánk van itthon Krúdytól, már akkor kiolvastam volna. De ez a semmilyen borítójú kis könyvecske olyan jól elbújt a polc mélyén, hogy csak a téli nagytakarítás / leltárazás alatt bukkantam rá. Javarészt azok az írások is tetszettek, amikben nem Szindbád jutott főszerephez, mégis az ő különös nézőpontja érdekelt a legjobban. Egy ilyen világjáró nőcsábász nekem is jól jönne néha, hogy eltársalogjunk az élet apró-cseprő dolgairól, hátha ellesek tőle valamit, amiről nem is tudtam, hogy hasznomra válhat. Ebben a kötetben szerintem nem is maguk a történetek, hanem inkább a szereplők az izgalmasak, akik átélik az adott helyzetet. Krúdy stílusa pedig nagyon humoros és nagyon melankolikus is tud lenni, ha akar, hiszen fő a változatosság!


@bacchanteblues által megosztott bejegyzés,


Robert Lewis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde (5 pont)

Végül, de nem utolsó sorban a "klasszikus horror" kategóriában behabzsoltam ezt a gótikus kisregényt is.

Ez a sztori akkor lett volna igazán nagy hatással, ha nem ismernénk már a popkulturának hála a csattanót, de hát nemhiába vált klasszikus történetté... nagy különbség viszont, hogy máshol (pl. The League of Extraordinary Gentlemen) az ördögi Mr. Hyde-ot bestiális, magas és masszív külsővel ábrázolják, Dr. Jekyllt pedig ideges, félénk kis alakként. A regényben viszont pont fordítva van: Jekyll magas, jó kiállású, Hyde pedig beteges kis gnómra hasonlít. Gondolom, Stevenson ezzel is érzékeltetni akarta, hogy mindig az ember becsületes, jó oldala lesz a vonzóbb a társadalom számára, más, modern feldolgozások pedig arra mentek rá, hogy minél félelmetesebb legyen a kontraszt -  hiszen Hyde az élvezetek hajszolását testesíti meg, és ez a hajlam hamar elhatalmasodhat az ember felett. Érdekes volt még az alkoholizmussal húzott párhuzam, amit Jekyll az utolsó fejezetben említett. Ha ezt az egész művet ennek a betegségnek az allegorikus megjelenítéseként kezeljük, máris sokkal izgalmasabb beszédtémát kapunk. Amúgy néha eszembe jutott, hogy ha nem ismerném a végét, végig arra tippelnék, hogy Jekyll és Hyde titkos szado-mazo románcba gabalyodtak egymással... szólni kéne E. L. Jamesnek, hogy ideje új fanfictiont írni.



Ja, és ehhez készült a legocsmányabb fénykép, mert nem látszik, hogy az égő amúgy méregzöld fényt áraszt... egye fene, evvan.


@bacchanteblues által megosztott bejegyzés,


Ennyi voltam mára, megyek vissza Anne-hez.
Köszönöm, hogy ismét meglátogattál, remélem, találkozunk ITT meg OTT is néha.

Bye.


Utóirat: Ha ügyes lettem volna, ezeket is elolvastam volna, DE ami késik, nem múlik.


@bacchanteblues által megosztott bejegyzés,

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése