Mini Könyvklub | nem mind arany, ami dandy

Szervusz, kedves Blog-Vándor!


Bizony, végül összekaptam magam, és megírtam a hozzájárulásomat a Mini Könyvklub 8. fordulójának e havi olvasmányához. Nem azért, mert bármi újat tudnék mondani a Dorian Gray arcképéről, hanem mert az egész világgal tudatni akarom, hogy MEGVESZEK A DANDYKÉRT!

"The Ultimate Dandies"
by Karl Lagerfeld

Hogy kik/mik azok a dandyk? Nos, a kislexikon.hu szerint "az úrivilághoz tartozó egyén, ki származása-, ízlése-, kelleme és vagyonánál fogva hivatva érzi magát arra, hogy a divat és a társadalmi illem törvényhozója legyen" - magyarán: vagyonos, nárcisztikus piperkőcök, akik bármire kaphatók, amíg igazat adsz nekik, és még csak azt sem várják el, hogy őszintén játszd a szerepedet. Igazából remek partik, és végtelenül szórakoztatóak, amíg nem veszed komolyan őket.

De persze be kell vallanom, hogy mint oly sok nőt, végérvényben nem a jellemük, hanem a stílusuk fog meg engem is újra meg újra. Az igényes külső és az elveihez mindig hű úriember szerepe hasonlatossá teszi őket a hosztesz fiúkhoz, akiket egyfajta társalkodói szerepre lehet felbérelni egy-két estére. A bájuk épp abban rejlik, hogy a velük töltött idő gyorsan elszalad, és a semmiségekről is úgy lehet velük csevegni, mintha magas filozófiai eszmefuttatást végeznénk, miközben ugyanazt hajtogatjuk, amit annak előtte bárhol és bárkivel. Legtöbbször nem a szavak, hanem a körítés emeli a hangulatot, ahogy az ember sokkal szívesebben teázik egy neki tetsző bögréből, mint egy rozsdás bádogedényből.

Akad azonban egy ír úriember, aki még a dandyk közt is kiemelkedő stílussal hódítja a világot a XIX. századtól napjainkig - én legalábbis ilyennek látom Oscar Wilde-ot, aki íróként végtelenül szórakoztató társaság, és életében valószínűleg a személyisége sem volt kevésbé megnyerő és vitára nyitott. Ez alatt persze nem veszekedést értek, hanem ahhoz hasonló vitákat, amiket hosszú oldalakon keresztül tartó filozófiai monológok képében ültetett bele mai regényünkbe is.

Fülszöveg:

A gazdag, gyönyörű és naiv fiatalember, Dorian Gray megszállottja annak a gondolatnak, hogy örökké fiatal és szép maradjon, s ezért még akár a lelkét is eladná. Miután az egyik barátja megfesti portréját, a fiú csak azt fájlalja, hogy az ő szépségét az élet és az idő hamar lerombolja majd, míg a képe örök marad, s azt kívánja, hogy bárcsak ez fordítva lenne.

A fiatalember hamarosan cinikus barátja, Lord Henry Wotton befolyása alá kerül, aki ráébreszti az élet ízeire. Dorian átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek, férfiakat és nőket taszít a bűn útjára, majd egyre mélyebbre süllyed, s a züllés minden formáját és nemét megtapasztalja. Az események egyre riasztóbb fordulatot vesznek, mivel nemsokára megtudja, hogy kívánsága teljesült...

Viktoriánus Triumvirátus:

Itt van három jómadár, akiknél különbözőbbet el nehezen lehet elképzelni: Basil Hallward, az érző lelkű festő; Lord Henry Wotton, a cinikus szájhős; s végül a címszereplő Dorian Gray, aki a regény elején naivitásából és tapasztalatlanságából kifolyólag maga a tabula rasa, az üres papírlap, ami jóformán könyörög azért, hogy írjanak rá valamit. Erre a feladatra mind Basil, mind Lord  Henry szíves örömest vállalkozik, és végtelen szorgalommal játsszák a kisangyal és a kisördög szerepét. A gyönyörű ifjú két vállán egyensúlyozva súgják-búgják a maguk normáit, intelmeit, tanácsait, de hamarosan rájövünk, hogy a huncut Lord Henry sokkal biztosabb lábakon áll a Dorian által alá képzelt piedesztálon, mint a jóakaratú Basil a (maga által befestett) rózsaszín felhőin.

De valóban ilyen egyszerű lenne hármójuk dinamikája, akár minden második gyerekmesében? Adott az ördög, az angyal, meg a döntésre kényszerülő kisfiú, akiben még ártatlan - azaz még nem sajátította el maradéktalanul a társadalmilag elvárt viselkedési normákat. Tényleg ennyire felszínes lenne ez a tündérmese?

Oscar Wilde hírnevét ismerve persze számíthatsz rá, hogy a válasz egy teátrális legyintés lesz: Óh, dehogy! Hiszen ez a regény épp arról szól, hogy semmi sem az, aminek látszik.

Meglehet, hogy Lord Henry nyíltan beszél mindenféle botrányról, végeredményben mégis látnunk kell, hogy ő maga a hagyományos gentleman abszolút példaképe. Mert lényegében semmit sem tesz, amit más urak ne tennének meg az ő közegében, az egyetlen különbség az, hogy ő nem rejti véka alá a tetteit, és igyekszik Dorriant is olyan útra terelni, ahol a fiúnak nem kell a mártírok és álszentek unalmas szerepébe süppednie. Lord Henry az én olvasatomban elsősorban a szólásszabadság lovagja, nem az erkölcstelen hedonizmusé.

Basil meg... oh, a drága Basil. Ő pontosan az a mazochista mártír, akikből Lord Henry szerint nem kell több a világba, és talán épp azért vitázik annyit Basillel, mert egyedül ezáltal tudja kifejezni, mennyire megbecsüli a barátságukat. Hiszen a hízelgőkért sosem kell a szomszédba menni, minden ujjunkra jut egy, ha képesek vagyunk olyat alkotni, amit mások birtokolni akarnak, de csak egy igaz barát mondja a szemünkbe, ha valamit bitangul elcseszünk, ugye-ugye. Apropó birtoklás: kissé gyanús ez a ragaszkodás az ifjú Dorian felé, nem gondolod, öregpajtás? Ne érts félre: nem a homoszexuális vonzódásra gondolok. Az rendben lenne, ha Basil valóban ismerné Doriant, csakhogy ez két okból is képtelenség a könyv elején.

Egyrészt, mint említettem, Doriannek ekkor még nincs kifejlett jelleme, egy üres edény a kölyök, és egy üres edényt nem lehet kiismerni. Másrészt Oscar Wilde többször is egyértelmű utalást tett rá, hogy Basil nem is akarja megismerni Doriant. Nem hanyagságból vagy felszínességből, pusztán azért, amiért az emberek azt szokták mondani, hogy a szerelem vak. Bármelyikünkkel megesett már, hogy a rajongástól nem látta a friss szerelme goromba viselkedését, bármelyikünk képes elengedni a füle mellett a nekünk nem tetsző dolgokat, ha olyasvalaki szájából jön, akibe szerelmesek vagyunk. Ez teljesen természetes. Nem vethetjük szegény Basil szemére, hogy ő Dorian arcképébe szeretett bele, és azért ódzkodott megválni a festményétől, mert tökéletesen megragadta a vásznon azt, amibe beleszeretett, minden egyéb felesleg nélkül. Csakhogy pont ez a felesleg volt az, ami emberré tette Doriant.

"Pygmalion"
by Jean-Baptiste Regnault

Basil tehát egyfajta Pygmalionként jelenik meg Oscar Wilde művében, aki a saját alkotásába szeret bele, miközben híven hiszi, hogy a hús-vér alapanyag a vonzódása tárgya. De ha valóban így volna, hagyná őt fejlődni, hagyná Doriant tapasztalni és kibontakozni. Basil ehelyett azért halmozza el óvó szavakkal és aggódó pillantásokkal, nehogy megváltozzon az, ami szerinte tökéletessé teszi Dorian Grayt. Hogy Dorian Gray hol marad ebben, az már kevésbé érdekli, csak legyen pontosan az a műalkotás, amit Basil beleképzelt.

Nos, ha már így előjött a görög mitológia: biztosan ismered Narcisszusz sztoriját is, de hadd meséljem mégis el, mert így kényszeríthetem magam, hogy alaposan utánajárjak a történetnek.

Belefulladni önmagadba:

Nárcisszusz volt a legszebb ifjú széles e világon, még Hófehérke báját is mérföldekkel lekörözte. Minden nimfa magának akarta, ő pedig szép sorban mindet visszautasította. Ez a taktika sajnos nem hozta meg a várt eredményt. Ahelyett, hogy békén hagyták volna, az egyik kikosarazott nimfa őrjítő haragjában rávette Nemesziszt, hogy női szolidaritásból csináljon már valamit ezzel a beképzelt barommal. Nemeszisz pedig, a bosszúállás istennője lévén értette a dolgát, és a legironikusabb csínyt találta ki Nárcisszusz megleckéztetésére: Amikor az ifjú vadászat közben megszomjazott, és lement inni a folyóhoz, a vízben meglátta a tükörképét, és úgy belezúgott tulajdon arcába, hogy naphosszat ölelgette volna a saját tükörképét, ha közben szó szerint nem fulladt volna bele az önimádatba.

"Narcissus"
by Caravaggio

Dorian tehát fülig beleszeretett önnön fiatalságába, s annak örök birtoklásáért kész volt feladni a lelkét is. Azonban nem számolt azzal, hogy kívánsága teljesülni fog, és hogy ez milyen következményekkel jár.

Amint a lelke átszállt a festménybe, egy részét magával ragadta: a bűntudatra való készségét, és minél több ocsmányságot követett el, annál kevesebb emberi maradt benne, Dorian maga pusztán egy hűvös, empátiára képtelen, gyönyörű, két lábon járó műalkotássá satnyult, míg az arcképe egyre élethűbbé vált - na de milyen élet volt ez! Teljesen felesleges a duhajkodás, a pénzszórás és a telhetetlenség, mikor pont az hiányzik, ami elsősorban élvezetessé teszi ezeket az ember számára: a veszély, hogy rajtakaphatnak. Minden bűnös cselekedetet az tesz annyira vonzóvá, hogy titokban tesszük. De bűntudat nélkül, megbánás nélkül miért aggódna valaki, hogy a nép esetleg szájára veheti valamelyik ízléstelen akciója miatt? Hol marad így a hedonizmus izgalma? Mi értelme bárminek is?

A túlzott szabadság az őrületbe kergeti az embert, és az őrület sok áldozatot kíván, míg Dorian rá nem talál a tényleges, végzetes megoldásra.

Ez a regény számomra ugyanolyan tanmese, mint Oscar Wilde rövidebb írásai. A dandyk dandyje ezúttal a Janus-arcúakról mesélt; figyelmeztetett, hogy a társadalomban mindenki szerepet játszik (nemhiába színésznőbe szeret bele az ifjú Dorian), és hogy túl kell látnunk ezeken a szerepeken, ha élni érdemes életet akarunk élni. Ne hallgassunk feltétel nélkül se Basil intéseire, se Lord Henry unszolására, és az összes görög istenség szerelmére - ne adjuk el a lelkünket olyan olcsó örömökért, mint az örök képmutatás!

Ismét hálásan köszönöm a figyelmedet, a mihamarabbi viszontlátásra itt, facebookon, instagramon, vagy bárhol máshol, ahol összefuthatunk.

Bye.


Utóirat:
Végül hadd osszam meg veled azt a dal, ami mindig Dorian Gray tragikus sorsára fog emlékeztetni (széles vigyor).