Szervusz!
Idén
májusban betöltöttem a 30-at, és lassan meg szeretnék állapodni egy állandó
társ mellett. Ehhez remélem, a segítségemre lesz, ha rendszerezem a fejemben a
férfiakkal kapcsolatos gondolataimat, előítéletekkel és elvárásokkal együtt.
Köszönöm, ha velem tartasz ezen az úton!
forrás: HBO
A
’90-es évek gyermekeként az egyik legmeghatározóbb televíziós élményem kétségkívül
a SEX AND THE CITY c. sorozat volt. Rengeteg témával találkoztam az
epizódokban, amikről a közvetlen környezetemtől nem szívesen kértem volna
információt, vagy egyszerűen eszembe se jutott volna, hogy egyáltalán elgondolkodjak
rajtuk. Nem, mintha a nővéreim vagy Édesanya ne lettek volna nyitottak a
párkereséssel, szexualitással kapcsolatos kérdésekre, dehogy! Ahogy
felcseperedtem, nyilvánvalóvá vált, hogy bármiről tabuk nélkül beszélgethettem
volna velük. A szorongásokkal teli évababa viszont annyira azonosult a
„legkisebb, ártatlan húgocska” szereppel, hogy komoly gyomorgörcsök árán
tologatta a napot, amikor le kell rántania magáról a leplet, és bevallania a
világ előtt, hogy a valóságban mennyire távol áll a személyiségétől az a tiszta
lelkű angyalka, akinek mindenki látni akarja. Egészségtelen hozzáállás, de
minden pontban megfelel a keresztény katolikus közeg elvárásainak, amiben fel
kellett nőjek.
Úgyhogy
maradt a televízió – és amíg a 12-13 éves kortársaim csajos ottalvós bulikon
vitatták meg az iskolai srácok kelendőségét, nekem Carrie, Charlotte, Miranda
és (az istennő) Samantha ecsetelte a fiatal agyamnak egyelőre bizarr, de
mindenképp izgalmas pár-, illetve kalandkeresős praktikákat. Nagyjából 15 éves
koromban aztán csatlakozott a csapathoz egy hús-vér leány is, az első olyan
barátnőm, akiben tényleg feltétel nélkül megbíztam. Sajnos már évek óta nem
beszéltünk, mert más utakra sodort az élet, de a mai napig hálás vagyok, amiért
annak idején tett egy próbát, és beszélgetni kezdett a morcos képű,
visszahúzódó kamasz évával. Fogalmazzunk úgy, hogy az ő támogatásának hála
sikerült kivirágoznom és rálelnem a magabiztosságra, amivel kiléphettem a
komfort zónámból, és egyenesen a húspiac sűrűjébe botlottam.
Mivel
a kortársaimhoz képest elég későn, 18-19 évesen kezdtem el az egész
ismerkedősdit, természetesen egy nálam jóval tapasztaltabb közegbe csöppentem,
ahol azt hiszem, a pasik eleve más igényekkel álltak hozzá a randizáshoz, mint
jómagam. Elsőre sikerült belefutnom egy csábító egyéjszakás kalandba. A
fickóról legen elég annyi, hogy tiszteletben tartotta a korlátaimat, konkrét
behatolás nem történt, ettől függetlenül egyértelműen éreztette velem, hogy
csupán szórakozást keresett, amikor megszólított. Ez nyilván nem vált a
javamra, ami az úgymond „piaci értékemet” illeti, csak megerősítette bennem a
férfinemhez fűződő előítéleteimet, és attól kezdve sokkal komolytalanabbul
álltam hozzá minden közeledési kísérlethez és bókhoz, amit a jövőben kaptam.
Talán
másként alakulnak a dolgok, hogyha nyitottabb vagyok az osztálytársnőim felé,
akikkel barátságot köthettem volna, vagy ha már kamaszként részt veszek
biztonságos keretek között rendezett partikon, ahol számtalan lehetőség nyílt
az ismerkedésre, de nem bánom a múltamat. Az nem én lettem volna.
A
napokban újranéztem a Disney-féle MULAN-t, melyben Fa Zhou így vigasztalja a
lányát: „Istenem, milyen szépek idén a cseresznyevirágok! De nézd csak: az
egyik elkésett. De meglásd, ha egyszer kinyílik, az lesz majd a legszebb
valamennyi közül.” Fogjuk rá, hogy magam is ehhez a mottóhoz igyekszem
tartani magam.
forrás: make a gif
Köszönöm,
hogy elolvastad az IRÁNY A HÚSPIAC! első bejegyzését! Hogyha lennének
kérdéseid, kéréseid arra vonatkozóan, milyen témákra vagy életeseményekre
térjek ki a következő részekben, ne félj megírni hozzászólásban! Nincsenek tabu
témák.
Tisztelettel
ölellek,
Éva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése