Úgy döntöttem, lépésről lépésre foglak végigvezetni a READING RUSH hetemen, és minden kiolvasott könyvnél tartunk majd egy kis pihenőt. Összesen 4 könyvet olvastam ki a maraton alatt, ezért 4 bejegyzést tervezek írni, az első kettőt most hétvégén, a másik felét pedig jövő héten. Remélem, sikerül tartanom magam az ütemtervhez, mert más projekteken is dolgozom jelenleg, amik sok energiát elvesznek... de ez még a jövő zenéje.
Hétfőn még nagy lángon lobogott bennem a lelkesedés tüze, hát bele is vágtam a várólistám (melyet ITT találsz) legvaskosabb olvasmányába, A Déli-sark foglyaiba. Örömmel vettem észre, hogy a könyv maga hét részre lett osztva - és ezzel el is dőlt, hogy mennyit fogok belőle olvasni naponta. Hétfőre 82 oldal jutott, aztán extra motivációként kézbe vettem a várólistám leggyorsabban ledarálható olvasmányát, a Hellboy első kötetét, amivel teljesítettem a szerdán (ITT) szenvedélyesen megvitatott 5-dik olvasós kihívást.
MIKE MIGNOLA - JOHN BYRNE: A PUSZTÍTÁS MAGJA
(HELLBOY 1.)
Vad Virágok Könyvműhely, Újhartyán, 2018.
184 oldal, fordította Bárány Ferenc, Galamb Zoltán és Rusznyák Csaba.
Kihívás: Olvass el egy könyvet a házadon kívül!
Fülszöveg:
A történet főhőse Hellboy, vagyis Pokolfajzat, a világ legnagyobb paranormális nyomozója, akit a második világháború vége felé egy náci szolgálatba állt rejtélyes varázsló idéz meg erre a világra.
Sok-sok évvel később az időközben felcseperedett „ördögfióka” egy nyomozás során szembesül eredettörténetével, valamint azzal, hogy a „mágus” eljött érte, hogy földöntúli erejét saját szolgálatába állítsa.
A kötet tartalma:
A pusztítás magja
Szent Auguszt farkasai
A leláncolt koporsó
Mi vonzott hozzá?
Komoly keresztény neveltetésben részesültem, mely során elkerülhetetlenül találkoztam olyan történetekkel, amik kis ízelítőt nyújtottak a hivatalos vallási iratokon túlmutató mitológiából. Így kezdett el érdekelni az okkultizmus is, annak is kevésbé a gyakorlati, mint inkább az elméleti oldala. Egész pontosan történetírási szempontból találtam izgalmasnak, a fantázia egészen új szegletét jelentette, egy kimeríthetetlen tárházat telis-tele hátborzongatóan szép drámával. Ez az érdeklődés terelt az olyan sorozatok felé, mint a Bűbájos boszorkák vagy később az Odaát. Aztán szembejött a Hellboy 2004-es filmfeldolgozása, és bár a szuperhősös képregények sosem érdekeltek igazán, az egész "misztikus antihős" koncepció azonnal magával ragadott. Minden gagyisága ellenére máig szívesen nézem végig, ahogy Ron Perlman talpig kisördög-jelmezben tör-zúz a képernyőn. Reméltem, hogy az eredeti képregény még ennél is izgalmasabb lesz, kissé komolyabb, kissé sötétebb hangulatú. Nos, nem nevezném kifejezetten csalódásnak az olvasmány-élményemet, de tény, hogy nem egészen azt kaptam A pusztítás magjá-tól, amit vártam.
Imádom, de...
A bajok számomra ott kezdődtek, hogy csatlakozott egy társszerző is Mignola-hoz... igen, kénytelen vagyok Mr. Byrne-t okolni azért, hogy A pusztítás magja olyan középszerűre sikeredett, hiszen a rövidebb történetekben, amiken Mignola egyedül dolgozott, már nem fordulnak elő azok a bakik, amik elvették A pusztítás magja élét. Persze, meglehet, hogy útközben valaki felhívta a figyelmét mindkét szerzőnek arra, milyen hülyén hangzik az, amikor a szereplők belső monológot folytatnak a velük szemben álló szörnnyel, aki amúgy nem rendelkezik telepatikus képességgel, szóval... De ha ez a figyelmeztetés megtörtént, miért nem javították ki a párbeszédet még publikálás előtt? Érted.
De bár ez volna A pusztítás magja egyetlen hiányossága!
Mivel ez Pokolfajzat eredettörténete, nagyon gyorsan akartak nagyon lényeges eseményeket lezavarni, és ez sosem jó taktika. Spoilerek nélkül nehezebb erről beszélni, de lényegében az történt, hogy nem kapunk egy jelenetet sem, melyben a főszereplőnk bármilyen kapcsolatot építene ki a társaival. Egyszerűen sorban potyogtatják az olvasóra az új karaktereket, miközben egyikkel sem ismerkedünk meg igazán, tehát olvasóként nem ragaszkodunk egyikükhöz sem - és mivel ez a kapcsolat nem alakul ki, nem is érdeklődünk annyira a cselekmény iránt. Sehogy sem lesznek izgalmasak a történések, ha nem aggódunk a bajba jutott hősökért. Az ember azt hinné, ezt már a történetírás hajnalán megtanulták az emberek, de mindig újra beleütközök ebbe a gyorsvonat-típusú történetvezetésbe, ahol az események mennyiségével próbálják pótolni a cselekmény minőségét. Ettől szenved A pusztítás magja is. Az egész nagyon epikus szeretne lenni, de nagyon türelmetlen önmagával szemben, és ezért nagyon elkapkodottá válik.
Visszatérve a párbeszédekre: ez az első történet inkább egy novellára hajaz, mint egy képregényre. A képregények szépsége épp abban rejlik, hogy nem kell minden helyszínt és mozdulatot külön leírni, hiszen az olvasó pontosan látja, mi történik. A pusztítás magjá-ban mégis számtalanszor leírják szövegként is, amit már láttunk. Pokolfajzat többször is megjegyzi, hogy most éppen megütöttek, és ez bizony fájt, ezért kezdek dühös lenni... vagy valami hasonlót, miközben létezik egy sokkal egyszerűbb és hatásosabb módja is ennek leírásához: nyomjon le egy vastag betűs káromkodást, azt' csókolom. Ezzel egyértelműen jelezhető a fájdalom is, ráadásul sokkal természetesebb reakció, mint egy több bekezdésnyi belső monológ, amit - ismétlem: a szörny amúgy sem hall meg! URGH!
Persze van, aki azt hiszi, hogy ezek az apróságok nem rontják el az olvasmány-élményt. Neki azt üzenem, hogy hidd el, jobbat érdemelsz.
Miért fogom mégis folytatni ezt a sorozatot?
Mert reményt ad, hogy a kötet maradék két története már megtalálta az egyensúlyt a pörgős események és a megfelelő érzelmi töltet kialakítása között. Mivel rövid idő alatt megoldandó problémák kerülnek a középpontba, a cselekmény sem olyan bonyolult, és ennek hála könnyebb szép ívvel vezetni a feszültséget. Több hely jut azoknak az apróságoknak is, amiktől Pokolfajzat és a fel-felbukkanó társai hús-vér embereknek tűnnek, akik már sok boldog és veszélyes pillanatot éltek meg együtt. Oké, az első fejezet nem tetszett, de hát az csak az első fejezet, rengeteget fejlődhet még a történet. Kíváncsi vagyok, hogy a Paranormális Kutatás és Védelem Hivatal mely tagjai bukkannak még fel, és milyen misztikus kalandokat élnek át együtt. Amúgy pedig sok megválaszolatlan kérdés maradt Pokolfajzat származásával és létezésének céljával kapcsolatban is, tehát a sztori majd' túlcsordul a potenciáltól.
Összességében tényleg érdemes kézbe venni, ha szereted a misztikus-szörnyes sorozatokat. Az első kötet negatív értékelésével nem az volt a célom, hogy bárkit elriasszak tőle. Egyszerűen úgy gondolom, hogy fontos megfigyelnünk a hibáit azoknak a történeteknek is, amiket amúgy szeretünk, mert ezáltal finomodhat az ízlésünk, és az elvárásaink növekedésével arányosan egyre jobban kidolgozott történeteket követelhetünk magunknak. Továbbá remélem, érthetően meg tudtam fogalmazni, miért olyan vonzó számomra Mignola stílusa. A grafikai munkák jellemzését még gyakorolnom kell...
Mindenesetre köszönöm a látogatást, és további csodaszép napot kívánok.
Bye.
Egyébként a 2004-es film soundtrack-je se kutya!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése