vámpíros vasárnap | egy valószínűtlen barátság

Szervusz, kedves Blog-Vándor!

A 2017-es vámpíros rovatunk mai áldozata egy német írónő, Angela Sommer-Bodenburg gyermekeknek írt sorozata, A kis vámpír első három kötete, amik tavaly jelentek meg magyarul a Naphegy kiadó gondozásában, idén pedig a legújabb rajzfilm-adaptációja is mozikba került. Persze ezért a bejegyzésért is a mindenkori éjkirálynőnk, Maven a felelős, hiszen talán sosem szerzek tudomást sem a könyvek, sem a feldolgozásai létezéséről, ha nem készít videó esszét egy korábbi, élőszereplős adaptációról.*

1979 és 2015 között 21 kötetet jelentetett meg a szerzőnő a gyerekeknek készült vámpíros sorozatából - olvashatjuk a fülszövegben. - A sorozat egy kilencéves magányos kisfiú és egy gyerekvámpír barátságát mutatja be. Kettejük különbözősége, különböző élethelyzete furcsa kalandokat eredményez, melyek mulatságos, vicces, humoros jelenetekben teljesednek ki.

Mit szűrhetünk le ebből a fülszövegből? Hogy két kisfiú haverkodásáról szól, aminek poénos mivoltát semmiképp sem lehet háromnál kevesebb szinonimával kifejezni... és mégis mi várhat ránk egy ilyen szegényes fülszöveg után? Talán valami plusz csavar, izgalmas fordulat, ami miatt nem árulhattak el többet a cselekményről? Vagy netán annyira silány a történet, hogy nem lehet róla semmi érdemlegeset mondani? Na és ismersz-e már eléggé ahhoz, hogy az iménti kérdések megválaszolják önmagukat...?

Egy különleges klán:

Azt meg kell hagyni, hogy kivételes élmény egyszerű gyermekek szemszögéből tekinteni a vámpírlétre. Ritkán találkozom olyan vámpírklánokkal az irodalomban, amik egy többgenerációs, vérszopó mértékkel mérve jól funkcionáló családból tevődnek össze. Ebben a sorozatban van nagyi-papi, apu-anyu, nénike-bácsika, bátyóka, öcsike és húgocska is - és ezen a családi hierarchián egy öröklét sem változtat, vagyis a szülőkből sosem lesznek nagyszülők, és a kölykökből sem lesznek felnőttek. Érdekes lenne megvizsgálni, hogyan működik egy ilyen családi egység, ahol a nyűgös kamasz bátyó tényleg örökké nyűgös kamasz marad, ahogy a minden lében kanál húgocska is örökké minden lében kanál húgocska marad.

Érdekes lenne. Csakhogy itt nem a vámpírok a főszereplők.

Az első három kötetben sajnos nem kapnak kiemelkedő szerepet a felnőtt-gyerek viszonyok, leginkább a két "kis" vámpír kerül reflektorfénybe: a fegyelmezetlen Kövönkövi Teofil és a bármi miatt duzzogni képes Kövönkövi Amália. Az ő viselkedésük és vágyaik alapján nyerünk betekintést a gyermekvámpír-lét örömeibe és nehézségeibe. Lehet-e tényleg így létezni, változásra képtelenül, évezredeken át? Nem lesz egy idő után unalmas ez egy kissé?

Még szép, hogy szétunják magukat! - és itt jön képbe a sorozat emberi főszereplője, a nehezen barátkozó Borsó Endre.

A fiatal Kövönkövi vámpírok azért avatkoznak Endre életébe, mert rettenetesen szomjazzák mindazt, amire bármelyik gyermek szomjazna: társaságra, új barátokra, új élményekre, bármire, amit a családjuk rejtőzködő életmódja nem adhat meg nekik. És a tipikus gyerek-logika folytán arra a megállapításra jutnak, hogy ha csupán egyetlen embernek árulják el a titkukat, akit szintén titoktartásra köteleznek, akkor lényegében nem is szegték meg a titoktartási kötelességüket. De hogy Borsó Endre tényleg a legjobb választás-e... khm. Khm-khm.

Egy kiábrándult torokköszörüléssel később...

Egy regény főszereplője attól lesz eladható (ügyelj rá, hogy nem a "jó" jelzőt használtam) főszereplő,  hogy a célközönség legtöbb tagja magára tud ismerni, avagy bele tudja magát helyettesíteni az adott központi figura helyébe. Ezért megesik, hogy olyan személy szemszögéből olvashatjuk a történetet, aki nem rendelkezik túl sok konkrét jellemvonással. Ez eddig nem égbekiáltó bűn, Borsó Endre viszont a legüresebb kartonpapír-figura, amit valaha karakternek csúfoltak. Három regény után is csak annyit tudok mondani róla, hogy egy meghunyászkodó halom szerencsétlenség, aki még hazudni sem tud rendesen.

De komolyan, ez a gyerek három köteten keresztül egyszer sem áll ki a maga igazáért, úgy nyalja a Kövönkövi gyerekek valagát, mint egy elsőrangú "Renfield", és még azért is bocsánatot kér, ha a másik igazságtalanul bánik vele. Amikor meg a harmadik részben végre megjön a hangja, és kijelenti, hogy márpedig neki is vannak igényei, azzal is csak még több munkát és fölösleges stresszt generál magának. Merthogy hiába akar együtt nyaralni Teofillal vidéken, abba nem gondol bele, hogy ő magának kell elintéznie a kis vámpír utazása körüli teendőket is, hiszen Teofilnak fogalma sincs az olyan dolgokról, mint a modern infrastruktúra, pénze meg pláne nincs vonatozásra és koporsószállításra. Ember, hiszen még csak a modern társasjátékokat sem ismeri a szerencsétlen...!

Ami pedig Amália agresszív közeledését illeti, az plusz egy seb a szívemen. Mivel ő az egyetlen lányvámpír, akinek több szöveg jut egy hörgésnél vagy morgásnál, jogosan várhatjuk el, hogy Hermionéhez hasonlóan egyfajta példaképpé válik a kislány olvasók számára. Azonban ez a leányzó a legsértődékenyebb, legmanipulatívabb kis szörnyeteg az egész sorozatban. Ahogy rákényszeríti magát a kilencéves Endrére, és főként az, ahogy rábírja a főszereplőt, hogy bűntudata legyen minden apróság miatt, annyira alattomos taktika... eléggé rossz tapasztalataim vannak az effajta zsarnokokkal, így Amália esélyt sem adott rá, hogy egy icike-picikét is megkedveljem. Teofiltól sem áll távol a csökönyösség és a birtoklás vágya, mégis sokkal jobban átjött a légkör, amikor ő táncolt Endrével, mint amikor Amália kényszerítette táncparkettre az emberfiút.

A Kövönkövi gyerekek tehát távol állnak a kedvenceimtől. Akinek ilyen barátai vannak, annak tényleg semmi szüksége ellenségekre, de az ő kényúri viselkedésüket legalább lehet azzal magyarázni, hogy évszázadokig el voltak zárva az emberi társadalomtól, ezért természetes, hogy másmilyen normák alapján tekintenek a világra. Endre meg természetesen hagyja, hogy új "barátai" kedvük szerint, ide-oda rángassák, és számomra igazából itt rejlik A kis vámpír sorozat legnagyobb hibája. Ez nem barátság, ez rabszolgaság.

Nem tudom, Te hogy vagy vele, de én nem szívesen hagynám, hogy egy ilyen gyenge jellem helyébe képzelje magát az utódom ha majd lesz olyanom, a végén még elhiszi, hogy az jó dolog, és én akkor sikítani fogok.

Persze én ezt extra-kritikus felnőtt fejjel olvastam. Fogalmam sincs, hogy egy gyerek mit szűr le az egészből, észreveszi-e, hogy a Kövönkövi gyerekek módszerével nem barátokra, hanem alattvalókra tehet csak szert. Valószínűleg ez egy gyereket nem is érdekel. Ő azt fogja nézni, hogy mennyire "mulatságos, vicces, humoros" az a rengeteg galiba, amibe a vámpírkölykök belehajtják hűséges szolgájukat, és Endre arra valóban alkalmas figura, hogy kárörvendjünk a bénázásán, másra viszont nem nagyon. Hogy félelmetes-e a sztori a kicsiknek? Kötve hiszem. Bár azt is érdemes számításba venni, hogy egy kisgyereknek sokkal élénkebb és érdekesebb a fantáziája, mint Angela Sommer-Bodenburgnak.

Bocsánat, ha ez a bejegyzés kissé csapongóbbra sikerült a többinél. Túl sok reménnyel álltam neki ennek a sorozatnak, és ha gyerekkönyvekben kell csalódnom, az különösen nagy heget szokott maga után hagyni. A különböző feldolgozások viszont szerencsére még adnak okot a reményre, hogy a vizuális média alkotói valami jót sütöttek ki a nyersanyagból. Vagyis olyasmit, ami még az én szigorú szívemet is elnyerik. Ezek után a könyvek után úgysem jöhet rosszabb. Aztán ki tudja, a folytatásokban talán Sommer-Bodenburg is fejlődött valamennyit, végül is volt rá 36 éve. Amúgy meg a Darren Shan regények elsöprő sikere után talán túl magasra tettem a lécet, de szerintem a gyerekeink igenis megérdemlik a minőségi irodalmat.

*S hogy ne távozzunk teljesen lehangoltan, végül íme Maven fent emlegetett videója, mert Ő mindig feldobja az éjszakákat:

Köszönöm, hogy ismét meglátogattál, szívesen látlak itt is, ott is, meg a hozzászólások környékén is. Pláne, ha ismersz jó gyerekkönyveket. Most tényleg jól esnének. De komolyan. Nagyon.

Bye-bye.